A vicces - egyben ironikus - az, hogy a több, mint harminc év elteltével feldolgozott horrortörténeti mérföldkő számomra épp ugyanott, ugyanabban hibádzik, mint a modern változat. Annak ellenére, hogy Fede Alvarez, bemutatkozásában bőségesen mer változtatni, még ha ugyan csak apróságokról is beszélünk, kijelenthetjük, hogy a kétezer-tizenhármas Evil Dead szarik a kompromisszumokra. Még jó. Ugyanakkor hiába minden, mert néhány kiemelkedő, élvezetesebb momentumtól eltekintve ez is unalmas, száraz, és feszültségtelen, mint a franc.
Fede Alvarez gyakorlatilag végig azon fáradozik, hogy újra-feltalálja a torture porn-t és szó, mi szó ebben a tekintetben nem is vall kudarcot. Ellenben atmoszférateremtésből és feszültségépítésből sokat kell még tanulnia, mert az idei Evil Dead-nek épp az a legnagyobb baja, hogy abszolút semmi tétje. A sztorit már úgyis mindenki vágja, szóval azon már nem igazán lehetett mit csavarni, ellenben a kivitelezésen, a gyilokpornón, a menekülési útvonalakon, illetve a démoni erők visszaverésén pont lehetett volna annyit alakítani, hogy a néző legalább néha drukkoljon ezeknek a vásári tinihorrorból szalajtott jószágoknak, hogy ugyan már ne pusztuljon el mindegyik ideje korán.
De mindez nehéz is lett volna, hiszen annyira egydimenziósan nonszensz az összes karakter, hogy valójában tényleg csak arra jók, hogy a húsukat tépjék. Azt viszont Alvarez minden szarakodástól mentesen, vérzuhatagosan és leplezetlenül műveli. hullanak a végtagok, öncsonkítási kiselőadást tart a rendező a szereplőin keresztül, melynek abszolválása bizony megedzi néha az ember gyomrát. Csak az a baj, hogy ez már a korai Fűrész-epizódoknál sem volt kielégítő az igazi, csemegehorrorra vágyó néző számára.
Úgyhogy a brutalitásmaraton inkább csak egyszerűen unalmas, bármiféle izgalmat nélkülöző kötelező másolat egy-két jobb pillanattal az utolsó tíz perc eljöveteléig. Akkor jön el a pont, amikor Alvarez filmje letépi láncait, hogy legalább a végjátékra elfelejthesse néhány percre, hogy csak egy remake, amelyet elvárások öveznek. És a szép az, hogy ebben a véresővel áztatott, pergő, dinamikus és az izgalmat egész ügyesen fenntartó utolsó kis szösszenetben Alvarez mutatványa százszor ütősebb, mint az azt megelőző egy órában bármikor (vagy összesen). Úgyhogy Hollywood, adjatok a csávónak filmet, mert van hozzá töke és úgy tűnik élvezi a kihívásokat, csak még kissé rutintalan. Nyers és száraz. Mint az első filmje java része. 5/10