Hölgyeim és uraim, kérem, foglalják el helyeiket! A most következő műsorszámot Sam Raimi prezentálja:
(indulhat a függöny!)
Az 1900-as évek hajnalán járunk. Egy szebb napokat is látott vándorcirkusz épp a maroknyi érdeklődő zsebeiből igyekszik néhány petákot kicsalogatni. Köztük van Óz is, a hatalmas varázsló.
Nem, ez így nem igaz.
Óz ugyanis egyáltalán nem hatalmas varázsló, sokkal inkább egy önző, haszonleső, szélhámos nőcsábász, aki olcsó bűvésztrükkökkel és a „nagymamája zenedobozával” csajozik, miközben sikerről, gazdagságról és nagyságról álmodozva észre sem veszi, milyen kimagasló tehetséggel taszít el magától szerelmet, barátot, kollégát s mindent, ami fontos. Még az életét is majdnem eldobja egy futókaland miatt, ám a sors ad neki még egy esélyt, hogy bebizonyíthassa, nem is olyan rossz ember ő, és a tomboló hurrikán gyomrába keveredő hőlégballonját egy ismeretlen világba repíti.
Hölgyeim és uraim, készen állnak egy varázslatos utazásra? Akkor tessenek jó erősen kapaszkodni, mert rázós utunk lesz!
Ahogy sodródunk kifelé a hurrikán éles karmai közül, az első dolog, ami feltűnik, hogy Sam Raimi a hangulatteremtésben bizony nagyon jártas. Mindkét világ rendelkezik egyfajta bájjal, ami már önmagában elragadó. Óz birodalmába lépve az addig fekete-fehér kép ámulatba ejtő tájak őrjítő színkavalkádjává szélesedik, és az eddig látott történet újra megismétlődik, csak éppenséggel egy olyan mesés világban, ahol a tündérek harapnak, a majmok repülnek és boszorkányok viaskodnak egymással. Aztán ahogy földet érünk és megismerkedünk ezzel a csodákkal teli országgal, feltűnik egy másik dolog: Sam Raimi a történetmeséléshez sajnos már jóval kevésbé ért.
Mert sajnos a varázslathoz nem elég egy szépen kicicomázott CGI-környezben néhány jól irányzott 3D-tárgyat a képünkbe vágni. Nem elég időnként pár fájdalmasan közhelyes párbeszédet az amúgy ötletes figurák szájába adni (Tudom, hogy a szíved mélyén van még benned jóság). Nem elég a javíthatatlan szélhámosból egyik pillanatról a másikra világmegmentő hőst faragni; és nem, James Franco szemtelenül sármos mosolyának sem fogunk bedőlni. Ahogy Mila Kunis csábító őzikeszemeinek sem. Ezeket a trükköket már nagyon jól ismerjük, még ha valamelyest szórakoztatnak is. Mert szórakoztatnak, ehhez kétség nem férhet, de mi valami rendkívülire várunk, valami hatalmasra. Ezért ahogy egyre tovább haladunk a sárga köves úton, felmerül bennünk egy újabb kérdés. Vajon a műsor végén kiugrik-e a nyúl Raimi kalapjából? Vagy már belepusztult a várakozásba?
Persze a helyzet korántsem lesújtó, sőt nagyon is korrekt mese ez. Csak sajnos láttuk már mindezt, méghozzá nem is olyan régen, csak akkor Alice Csodaországban volt a címe és Tim Burton rendezte. Most viszont Alice helyett Óz csodálkozik rá kikerekedett szemekkel a CGI mesterek fáradhatatlan kezei által felépített birodalom szépségeire: a gigantikus növényzet burjánzó sokszínűségére, a sötét erdő kísérteties félhomályára, a királyi palota fényűző csarnokaira, a mesés házakra és ezt a varázslatos világot benépesítő lények furcsa hadára. Kár, hogy Raimi eltéved ebben a csillogó plasztikrengetegben, és képtelen hozzátenni azt a kis pluszt, azt a stílust, ami olyan elevenséggel töltené meg a filmet, amilyennel James Franco már-már zseniálisan teátrális, szándékos ripacskodása tölti meg Óz karakterét.
Szerencsére azonban vannak trükkök a direktor úr mellényzsebében, amiket sajnos csak nagyon félve mer használni. Olyan trükkök, amik mentőövet nyújthatnának a sokszor látványosan semmilyen középszerbe süppedő filmnek. És amikor időnként ezeket félve bár, de beveti, akkor bizony felcsillan az a plusz, amit vártunk, még ha csak néhány röpke pillanatra is. Raimi ugyanis nemcsak feldolgozásának eredeti, 1939-es klasszikusára utalgat, hanem időnként a kamera és a mozgókép létezését, valamint azok feltalálóit és művelőit dicsőíti. Így válik a mese végül a film és a technika szívmelengető ünnepévé; így sejlik fel előttünk az igazi varázslat, a bugyuta habszivacs-történet mézes-mázas cukorbevonata alól.
Azt hiszem, mindnyájan megnyugodhatunk tehát, tisztelt hölgyeim és uraim; az a bizonyos fent említett nyúl nem döglött meg. Egyszerűen csak unja már az előadást. Ahogy egy kicsit mi is, így ha az őrjöngő tapsvihar el is marad, mégsem követeljük vissza a pénzünket paradicsomokat hajigálva a színpadra. Mert bár Sam Raimi közel sem egy hatalmas varázsló - hisz tisztán láttuk az „önként jelentkező” testét lebegtető vékony zsinórokat és a színpad alá vezető csapóajtó széleit -, valahol legbelül, a szívünk mélyén mégis élveztük a műsort.
ÓZ, A HATALMAS
(Oz the Great and Powerful, 2013)
amerikai fantasztikus kalandfilm
játékidő: 130 perc
rendezte: Sam Raimi
főszereplők: James Franco, Mila Kunis, Rachel Weisz, Michelle Williams
