Mr. Nishi (Takeshi Kitano) nem a szavak embere. Előbb szúr evőpálcikát a szemgödrödbe, mint hogy kérdezzen vagy akár csak egy elharapott választ is odabökjön a kérdésre. Ha a sorsnak van az a bizonyos sokat emlegetett keze, akkor az úgy elverte ezt az egykor kiváló zsaruként tevékenykedő fickót, hogy már szavak sem maradtak benne. Csak erőszak, brutalitás, hatékonyság - a többit kitépte az élet. Miután az alig néhány éves kislánya meghal, a feleségéről kiderül, hogy menthetetlenül haldoklik, egykori kollégája és legjobb barátja pedig távollétében kap golyót egy gengsztertől, akit közösen kellett volna megfigyelniük, aminek következményeként lebénul.

Kitano filmje már-már annyira mélyről indul, hogy az ember azt hinné innen csak feljebb van. De a Tűzvirágok valójában mindvégig az érzelmi kifosztottság, a fullasztó reménytelenség keveredésének erőszakban megtestesülő érzetéről regél, melyet csak gyönyörű szimbólumokkal, festményekkel, és csodálatos zenével lehet megszépíteni. Azokat viszont Kitano (aki írta, rendezte, és még főszereplője is ennek a mozinak, ez az igazi szerzői mű!) olyan mesteri, zsigeri és nyers állapotban képes használni, hogy a Tűzvirágok gyakorlatilag egyetlen intim pillanat nélkül válik maradandó, halálosan szép, vérrel festett romantikus drámává.

Messze nem ez Kitano első filmje (bár jómagamnak az), mégis olykor-olykor érződik rajta egy kis strukturális csorba. Csiszolatlan és érdes, néhol nehézkesen illeszkednek a cselekmény kockái, de magjukban mégis ott van az az elemi erő, az abszolút szerzőiség, amely mögött vastagon ott húzódik a tartalom, ami a néhol esztétikailag kibicsakló forma fölé emelkedik.

Nyers és kemény. Kitano már-már irreálisan szenvtelen, rideg és idegen hősként testesíti meg Nishi-t, színészi eszköztárában a tiszteletet parancsoló tekintet és néhány tikk mögött egyszerűen pulzál az üresség. Játéka olyannyira minimalista, hogy Ryan Gosling minden bizonnyal többek közt őt tanulmányozta legutóbbi szerepei inspirációjaként, hogy megalkossa a sztoikus, erőszakos hősalakot.

De voltaképp mindegy is, hisz Kitano nem arcával, hanem mozdulataival, rendezői eszköztárával, kompozícióival és zenével fest. Méghozzá egy olyan érzelmileg leterhelő melankolikus drámát, melynek minden egyes zenei rezdülése a tüdődön át a szívedbe hatol. Igaz, hogy karakterfejlődésben a film az utolsó jelenetig masszívan megtartja a távolságot, sőt, hidegen és keményen vágja az arcodba minden egyes brutális gyilkosságát, de az operatőri munka ambiciózussága tökéletesen kielégíti az igényeket.

Nishi-nek ugyanis nem maradt már oka az életre. Méltósággal akarja befejezni. Ahhoz viszont el kell varrnia azokat a megkezdett szálakat, amikért alászállt az alvilágba, hogy lehetőséget nyerjen a boldog véghez. Jakuzákkal paktál, bankot rabol, embert öl és bántalmaz - gyakran éjfekete humorral fűszerezve -, de mindennek oka van. A kontraszt gyakorlatilag tökéletes: felesége a megtestesült szelíd ártatlanság, ő pedig maga a mocskos és bűnös gonosz. De a végcél sokkal magasztosabb, és értékesebb annál, hogy ez a rengeteg bűn megfertőzze.

Hisz úgyis csak két golyó marad a tárban, a tengerparton kislány reptet sárkányt, a hullámok pedig lassan elmossák eme két ember szenvedéssel teli életét. Szilánkokkal teli alkotás. Könnyen megvágja az embert. 7/10