Nem hiszem és nem gondolom, hogy lehetne erősebben kezdeni (folytatni) a túlzás nélkül a világ egyik legfájdalmasabb tévédrámájának utolsó nyolc részes felvonását. Vince Giligan sorozatának kontextusában ez az a fajta következetes építkezés, amely már a széria születésénél olyan bikaerős cölöpökre volt felhúzva melyek megingathatatlanok és törhetetlenek. A kérdés pedig nem az, hogy Walter White börtönbe, a híd alá, vagy végül halálra jut-e majd az utolsó epizód végén, hanem, hogy a pokol vajon van-e olyan mély, amely elég lesz számára. A továbbra csak az kattintson, aki látta a nyitást.
Amikor lecsekkoltam, hogy ki rendezte ezt az epizódot, akkor szabályosan felnevettem. Ugyanis azért szerettem volna tudni az illető nevét, hogy megdicsérhessem azokért a zseniális nüanszokért, amelyek egész egyszerűen libabőrbizsergetően realistává karcolták azt az audiovizuális képhalmazt, aminek a magjában szinte felrobbannak az ambivalens emóciók. Hogy lerójam tiszteletem, ha más nem is, de egy szakember neve előtt.
Bryan Cranston rendezte a kilencedik részt.
Ezt a Blood Money címre keresztelt folytatást, amelyben gyakorlatilag egy atombomba robbant fel, aminek hatósugarai katalizátorként indították be mindazt a frusztrációt, feszültséget, félelmet, depressziót, amit öt évadon keresztül a széria felhalmozott és a szőnyeg alá söpört. A szőnyeg alá, mely mostanra ropog a szarkupactól, facsarni lehet belőle a vért és dollárkötegekkel van kibélelve.
Egyszerűen nem lehet elmenni azon beállítások, kompozíciók, zenék és hangjátékok mellett, melynek együttes recsegése hoz létre valami olyan nyers, gyomorba metsző variációt, amelyet semmilyen más produktum nem képes. Hogy képes átadni, szemmel láthatóvá tenni egy olyan zsigeri, ösztönből fakadó érzelmet, amelyet az ember hosszú évek óta ismertnek, barátnak tekintett szerettéről kap, amiben kiderül, hogy egy könyörtelen, aljas, hatalomhajhász figura, aki éveken keresztül megvezette őt - Hank döbbentségét, meghökkenését ennél élethűbben egész egyszerűen nem lehetséges megjeleníteni képernyőn.
És itt már nincs helye takarékra állított tempónak - természetesen ezt a Breaking Bad univerzumához mérten tessék érteni -, itt elszakad az a rengeteg fonál, amely ezt a hosszú évek alatt szőtt hazugságpókhálót még egyben tartja. A visszavonulás erre a szakmára nem érvényes, ezt mindenkinek tudnia kell. Repülnek a zöldhasú kötegek, a könnycsatornák megtelnek a múlt rothadó emlékképeivel, a lelkiismeretet folyamatosan basztatja valami, a rák kiújul, feltűnik újra az M60-as a csomagtartóban és egy elnyűtt felirat, egy kopott, elhagyatott - ismerősnek tetsző - ház falán mindennél többet elárul.
A végjáték elkezdődött. Vince Giligan terve pedig mindig halálpontos, precíz és kibaszottul fájdalmas tud lenni. 9/10 (nem akarok elhamarkodottan pontozni, gondolva a jövőre, de nem adhatok kevesebbet).