Mindig az érzelmek. Mindig a nő. Mindig az az átkozott nő az oka mindennek. Danny Boyle legújabb, idei mind-tripje pedig még aljas módon rá is játszik erre azzal, hogy Rosario Dawson-t fullfrontál-pucéran vágja a néző - bocsánat, a férfiak - arcába. Mert ő az oka. Mert hipnotizál - mindenével.
Persze ehhez nyilvánvalóan kell Danny Boyle. A fickó, aki hiába öregszik, hiába jár felette az idő, korszerűsödik a technika, változnak a brandek, a közönség igényei, ő mégis mindezekkel tisztában lévén, tökéletes arányérzékkel, végletekig facsart stílussal készíti el az intelligens független filmet. Mert Boyle stílusa mindmáig tökéletesen egyedülálló, audiovizuális egyénisége összetéveszthetetlen, utánozhatatlan és változatos.
Nem csoda hát, hogy a kezdeti heist-plot valami sokkal átgondoltabb, fordulatokból összegyúrt szellemi szintek közt hullámvasutazó végtermék vibrál a szemeink közé. Az sem véletlen, hogy a történetről eddig egy büdös szót sem ejtettem, mert a jó kritikus arról csak nagy vonalakban beszél. Így teszek hát én is: Simon (James McAvoy) nagy hazárdőr, épp ezért a szar is egyre magasabbra ér körülötte, így belemegy egy buliba, aminek kiötlője Franck (Vincent Cassell, az örök, karakteres antagonista). Lopjanak el, fontban egy pár életet kitevő értékű festményt. Le is zajlik a rablás, a probléma, akkor következik amikor Simon képtelen visszaemlékezni a fejére mért ütés miatt arra, hogy hová rejtette a képet. Itt jön a képbe A NŐ.
És megkezdődik a szürreális hajsza, a földtől elrugaszkodott, de a valóság pöckeibe azért mindig kapaszkodó videóklippszerű ámokfutás, melynek középpontjában ott forrong az emóció. Mellette pedig természetesen a vágyak, az elfojtott félelmek, a szenvedés, a szerelem, a gyűlölet, a gonoszság és néhány elszánt ánglius rosszfiú, mert ugye amíg világ a világ mindenki egyre kapzsibb lesz.
Annyi a hézag, hogy ebben a túlfacsart vizuális pörgésben egyszerűen elveszik a szív, elveszik a lélek. Ezáltal a motivációk elhalványulnak, átlényegülnek szimpla érdekekké, ami azért zavaró, mert az egész lényege az emlékek közt bolyongó, feledésbe burkolózó ember maga. Rendben van, hogy nincs fehér és fekete, semmi sem tiszta, semmi sem ártatlan, a karakterek leváló bőre alatt a személyiség folyamatosan sötétedik, de a végén, amikor töprengve, gondolkozva, arcán mosollyal Franck hezitál, hogy megnyomja a gombot, mi valójában csak ürességet érzünk. Ami kurva szépen és okosan be van csomagolva. Néha még érez is - kár, hogy csak ritkán. 7/10