A Goldmoon névre keresztelt vállalat Korea legnagyobb bűnszövetkezete. Elnökét egy nap váratlanul autóbaleset éri, így azonnal felmerül az utódlás kérdése. A lehetséges örökösök pióca módra érkeznek a temetésre: Jeong (Jeong-min Hwang) a shanghaji főnök egy bolond, ripacs mókamester, Lee (Lee Jeong-jae) a vércinikus, brutális trónkövetelő, a harmadik jogosult pedig egy kiégett, hatalmából jócskán vesztett, pusztán névleges jelölt, semmi több. Előbbi kettő vérre menő, ádáz harcot folytat a trónért, miközben egy beépített ügynök, s rajta keresztül annak felettese, Kang hadnagy (Min-sik Choi, az Oldboy legendás főszereplője) mozgatja a háttérből alattomos módon, de elszánt céljaival a szálakat.
Hoon-jung Park (az I Saw the Devil forgatókönyvírója) második rendezése egy szövevényes, groteszk, vérzuhatagos hatalmi játszma. Az előny pedig örök változóként pattan egyik kulcsfiguráról a másikra.
Két okból nézek ázsiai filmet: az egyik Kim Jee-woon (Két nővér, I saw the devil), a másik pedig Min-sik Choi. Úgy néz ki, hogy sikerült megtalálnom a harmadikat.
Park filmjének belseje minőségi gengszteratmoszférával kitapétázott fullasztó feszültség, melynek apró, de annál hatásosabb gegjei mentik meg a nézőt a fulladástól. Már a kezdő képsorokból áramlik az öltönyös bűnözők felső tízezrének esszenciája, amint épp egy patkány vallatásának eredménytelenségéből adódóan töltik fel a gyomrát malterrel, hogy egy hordóban a tenger mélyére zúdítsák. Mindössze néhány perce pereg a film: hangulat pipa.
Min-sik Choi belépője maga a visszafogottság, de a továbbiak fényében egyáltalán nem meglepő. Hiszen ő lesz a ceremóniamester. Szerepe voltaképp mellékszerep, de minden indíték, motiváció, cselszövés és manipuláció az ő száján keresztül érkezik és szabadul el tömeges vérengzésbe kulminálódó képsorokban. Ezért karaktere kevésbé látványos ugyan (bár a kényszermozdulatos, láncdohányos és vérgeci zsarut rajta kívül nem sokan lennének képesek ilyen karizmával átadni, dehát ő MIN-SIK CHOI), de szinte mindenért ő a felelős.
Többek közt Ja-sung több, mint 8 éve tartó beépüléséért a klánba. Ennyi idő alatt pedig az ember bőven eljut arra a pontra, ahol valódi személyisége és az általa alakított egyéné szinte tökéletesen egybemosódik. És ennek egyfajta megnyilvánulása, hogy ez a két én folyamatos vibrálásban él egymással viharos kapcsolatot. Mondhatnám úgy is: van, aki zsarunak születik, de gengszter lesz belőle. Övé (majdnem) a leglátványosabb érzelmi és fizikai deformáció a vásznon, melyben a bohóckodó, de erőszakos vezér Jeong a partnere. Jeong-é a jutalomjáték. Infantilis megmozdulásai, testőreivel szemben folytatott folyamatos megaláztatás adja a karakter pikantériáját. Egy igazi pozőr, akiből senki sem nézne ki többet annál, ami. Épp ezért okoz meglepetést azzal, hogy mire a végére érsz, a gyerekes kis rohadékból lesz a legtökösebb karakter.
A két és fél órás cselekmény forgatókönyve épp annyi bevett műfaji klisét tartalmaz, amennyi fordulatot képes felmutatni, így az arányok parádés összhangban idézik elő az utóbbi évek egyik talán legizgalmasabb, emóciókkal bőségesen fellocsolt gengszteropuszát.
Az első egy óra hatalmi erőfitogtatása, a szemben álló felek folyamatos élcelődése és gúnyolódása, mintha arra engedne következtetni, hogy itt a homályos, főleg szavakkal zajló háborúnak a látszati megnyilvánulása maximum néhány hangtompítóval elkövetett gyilkosság szintjén pedzegeti majd az erőszakot. Hálisten Park nem így gondolta. Óriásira dagasztott leszámolások, koreai módszerességgel előrángatott baseballütők és konykakések szabdalják a vénákat, fordítják ki a beleket, mert ha ezek a rohadékok megelégelik a nagy asztalnál, a vágható cigarettafüstben való odamondogatásokat, akkor bepillantást nyerünk, hogy milyen ha valóban akarják azt az elnöki széket. Park kimért, ragyogó beállításai után elszabadult hévvel rendezi a vérbő leszámolásokat, de mindvégig ügyel arra, hogy azok stílusosak és elegánsak maradjanak (a liftes jelenet csak azért nem zseniális, mert a realisztikussága és koreográfiája hagy némi kívánni valót maga után).
Ahogy pedig egyre múlik az idő, a bűn székéért folytatott küzdelemből, egyszerűnek tűnő gengsztermoziból lassacskán valami több lesz. Elkezd dobogni a szíve. Te pedig azon kapod magadat, hogy a realistán árnyalt karakterek iránt egyre többet érzel, egyre jobban drukkolsz nekik. És ezt még csak nem is a háttérben nyomorgó szerelmi szál miatt kezdi el érezni az ember, hanem a gengszter a gengszterhez, testvér a testvérhez, és magához a játszmához való lojalitás miatt. Mert, ha mást nem is, ezek a milliós öltönyökben pompázó urak egy valamit mindennél jobban tisztelnek: a játszmát, és a győztest.
A néző pedig csak pilláz az utolsó félóra dramaturgiai fordulatai közt, melynek utolsó snittjei közül nehéz eldönteni, hogy melyik a legimpozánsabb. A hatalom tetején végül helyet foglaló személy, amint visszaemlékszik a kezdetre, vagy a hat évvel korábbra rugó véletlenszerű emlék. Az biztos, hogy mind piszkosul találó. 9/10