A második rész egyik leggroteszkebb jelenete a maga röhejes és brutális voltával ragyogóan vizionálja Brazília romlottságát. Egy rendőr saját értelmisége szintjéhez mérten idézi a "lenni vagy nem lenni"-t, miközben egy elégetett ártatlan civil áldozat foszladozó hullájának koponyájából húzza ki egyesével a fogakat, hogy azonosíthatatlanná tegye a tetemet. Erről szól a Rio-i szervezett bűnözés, az elkorrumpálódott zsarukról, drogról, kilóra megvett politikusokról és a halálosztagról mely kíméletlen gyilkológépek hadseregével tesz rendet a favellák között.
De kezdjük az elején.
Nascimento kapitány (Wagner Moura vehemens alakításában) klasszikus narratívában meséli el saját, illetve az Elit Osztag történetét. Az osztagét, amely akkor lép a képbe, ha a rendőrség tehetetlen, ha ölni kell, ha rendet kell tenni habozás nélkül a BOTE bármelyik drogbárót kiteríti. Az osztag mely Brazília legképzettebb, sem félelmet, sem kudarcot, sem meghátrálást nem ismerő, fizikailag és szellemileg egyaránt acéledzett katonáiból áll. Már az sokat elmond róluk, hogy a jelük egy átszúrt koponya. Rio de Janeiro legjobb rendfenntartó erőjének jelképe egy koponya - remélem mindenki érzi a hangsúlyt.
Nascimento utódot keres. Míg felesége nap, mint nap azon aggódik, hogy férjét, a vezetőt melyik aktuális drogdílerek ellen irányuló akció után kell majd elsiratnia, maga Nascimento az ideg-összeroppanás küszöbén viaskodik saját belső démonaival. Ha minden nap úgy mész ki az utcára, a nyakukban AK-val sétálgató gengszterek közé, hogy ma is ölni fogsz (nem tudva kinek), de ez egy halvány gondolat erejéig sem zavar, akkor borítékolható, hogy a belső férgek egyszer csak kikezdik a lelked.
Ahhoz, hogy ilyenné válj, pedig egy olyan minden emberséget nélkülöző, megalázó, fájdalmas kiképzésen kell részt venned, amelyen száz zsaruból átlagosan jó, ha öt átmegy. A műfaj (már ha sikerül ráhúzni erre a brazil szörnyetegre ilyesmit) kedvelői bizonyára láttak már egy s más baszottkemény, visszataszítóan brutális kiképzési módszert, de a Tropa de Elite garantáltan az ő gyomrukat is megfekszi majd.
Ahogy fogynak a számok, kezd körvonalazódni a lehetséges utódok kiléte. Jose Padilha rendező természetesen ehhez a klasszikus elbeszélési módszert választva már a cselekmény legelején megismertet minket mindkettejükkel. Az úttal, amit be kellett járniuk, ahhoz, hogy halvány esélyük és ambíciójuk is legyen arra, hogy belépjenek az osztagba. Átgázolva Rio mocskán, a maguknak kaparó, egymástól potenciális bevételi forrást lopkodó korrupt zsarukon át a drogkereskedelem legfrissebb és legrangosabb üdvöskéin keresztül. Matias és Neto nem véletlenül jut el a végéig.
Az első rész csak a kezdet. Padilha elintézi, hogy mélyet szippantsunk a rendszer mérgezettségéből. Az atmoszférából melynek állott vér szagát a halál és az igazságtalanság szele hordja. Miután ezt az erőszakos kirándulást kiköhögöd magadból a második rész elején rájössz, hogy ez csak az expozíció volt.
Van tovább, nem is akárhogy.
A rendszer züllött és beteg. A drogbárók favellákon belüli harca pedig végeláthatatlannak tűnik. De mégsem az. A második rész büntetés végrehajtási intézményének, ismertebb nevén a Bangu I.-nek struktúrája elborzasztóan primitív. Rio negyven legveszélyesebb bűnözőjét tartják e falakon belül, köztük anyagi okokból ki nem végzett drogbárókat, akik csak azért rontják még a levegőt ezen a világon, mert nem hagyták őket keveredni más bandákkal. Már lemészárolták volna egymást. Érdemes belegondolni, hogy ezen mennyit nyert vagy bukott volna a rendszer, és mennyit az ország.
Mi lehet fertőzőbb ezeknél a primitív lényeknél?!
Az utód nem vált be. Nascimento visszatért (ezt sebtiben meg is magyarázzák rögtön a bevezetőben, de nem azért, hogy letudják, hanem, hogy idővel kifejtsék) és az említett börtön falain belül lezajlott akciót rögtön magáénak tudhatta. Ahogy az azzal járó konzekvenciákat, amelyek hőssé tették a nép szemében, de a rendszer máshogy gondolta. Zuhanás helyett feljebb buktatták, így került a titkosszolgálathoz.
Mi lehet fertőzőbb...? Nascimento a kezében összpontosuló nagyobb hatalommal természetesen saját osztagát emeli feljebb, melynek egyenese következménye a drogkereskedelem visszahúzódása. És amikor az utolsó drogbárót is kutyamódra kergetik ki Rio-ból, a helyére valaki egészen más lép: a zsaruk. Ha a korrumpálódásnak vannak fokozatai, akkor a Rocha vezetése alatt tevékenykedő rendőrök elérték az "expert" szintet.
Márpedig ha egy efféle, pénz és hataloméhes aljadék a politikával keveredve építi fel saját birodalmát, az olyan, mint az anakonda halálos szorítása: lassan roppantja össze a csontjaid mielőtt meghalsz.
Nascimento úgy harcol a rendszer ellen, hogy közben tudtán kívül segíti azt. Eközben a háttérben képviselők médiamanipulációin keresztül égeti a rendszer saját magát és dagasztja a zsebét a fennhangon szónokló politikusoknak. Az Elite Squad eszközzé válik, hóhérrá. Ha eltűnik az üldözni való vad, akkor kineveznek újabbat, mert az érdekek megkívánják.
De végül ironikus, hogy a sajtó képmutatása, a nyilvánosság mely kirobbantja és forrásban tartja a háborút képes elhozni a megoldást is. Padilha mindehhez kiváló arányérzékkel komponálja a háttérben végig ott húzódó családi drámát, az elidegenedést, a jó és a rossz közti nem túl vastag határvonalat.
A keretes szerkezet tökéletes egyensúlyban simul a befejezéshez, amely még a szokásos kliséket is körültekintően szlalomozza körbe. Szebb végszót pedig én sem írhatok: "A rendszer halálra van ítélve. De addig még sok ártatlannak kell meghalnia." Univerzális igazság.
Elite Squad (2007) 8/10
Elit Squad 2 (2010) 9/10