Zákosz? Mi asz, hogy zákosz?
Nem érdemes kertelni, mondjuk csak ki nyíltan rögtön az elején: varázslatos kalandok lehengerlő együttese helyett szánalmas önismétlés lett Peter Jackson új trilógiájának nyitódarabja, melynek még csak nem is az a legnagyobb fogyatékossága, hogy gátlástalanul koppintja A gyűrűk ura szerkezetét, cselekményét és minden apró mozzanatát, hanem hogy olyan lapos, mint Kristen Stewart pólója. Baromi felesleges volt ugyanis háromórásra nyújtani, amikor ez az egész sztori a következő két résszel együtt is lazán elfért volna 90 percben (és ezzel cseppet sem túloztam).
Bizonyára ismeritek azt az idegőrlő érzést, amikor már a kedvenc fotelotok is kényelmetlenné válik és olybá tűnik, mintha a film sose akarna véget érni. Nos, A hobbit esetében annyiban más a helyzet, hogy ez meg elkezdődni nem akar. Mindezt nagyjából úgy kell elképzelni, mintha egy könyv prológusát olvasná fel előttünk egy hétéves, és miközben lassan nyökögve erőszakolja ki magából a szavakat, a háttérben végig ott lappang az az érzés is, hogy ezt a sztorit bizony már hallottuk valahol, ráadásul milliószor élénkebb és színvonalasabb előadásban.
Az egész kálvária azzal kezdődik, hogy a Megyében váratlanul felbukkanó Gandalf, majd a szintén váratlanul felbukkanó 13 törp haverja ráveszi Bilbót, a hobbitot, aki még Zsákos is, hogy csatlakozzon hozzájuk egy kaland erejéig – ez úgy nagyjából másfél órát vesz igénybe -, majd amikor ez sikerül, felkerekednek, és útnak indulnak egy hegy felé, azzal a céllal, hogy kinyírják az ott tanyázó gonosz sárkányt. A következő másfél óra tehát a hegygerinceken, erdőkön és barlangokon át tartó, rém-unalmas gyaloglással telik, mert amint megjelenik az ellenség és netalántán valami említésre méltó dolog is történne, hőseink hősiesen megfutamodnak, majd a veszély elmúltával haladnak tovább. Feltehetőleg még a vágó is gyakran bealudt munka közben, legalábbis más magyarázat nem jut eszembe.
A szörnyen vontatott tempó mellett a másik borzasztóan zavaró tényező a gyalázatos következetlenség, ami még ezen a faék egyszerűségű történeten is szemet szúró trehánysággal nyúlik végig. Annyi mindenbe bele lehetne kötni, hogy az nem igaz; én most csak a számomra legidegesítőbb dolgot emelném ki, miszerint ha a szirtről óriásmadarak segítségével oldanak kereket, akkor miért nem hívják őket hamarabb és repülnek velük kényelmesen az elejétől a végéig, ahelyett hogy barlangokban meg susnyásokban kóborolnak az életüket kockára téve?! Ráadásul az egész vándorút alatt nem csinálnak semmit, csak időnként dalra fakadnak meg hülyeségeket beszélnek, de a forgatókönyv olyan igénytelenül van összehányva, hogy a három óra alatt jó, ha két szereplő nevét meg bírtam jegyezni.
Sajnos az egyetlen dolog, ami A gyűrűk urából újrahasznosított zenéken kívül valami életet és hangulatot is csempész a filmbe, az az aprólékosan kidolgozott képi világ, amely remekül mutat 3D-ben annak ellenére is, hogy a néha már-már gusztustalanul sok CGI-t tartalmazó jelenetekben valószínűleg még Gandalf seggszőre is szálanként van beanimálva. A harmadik dimenziót leszámítva tehát Peter Jackson túl sok mindent nem tett hozzá a 10 éve ügyesen kiépített univerzumához; mintha nem is ő maga lenne, annyira összecsapott, igénytelen fércművet készített.
Mindezzel pusztán oda akartam kilyukadni, hogy ha láttátok A gyűrűk urát, akkor láttátok A hobbitot is, csak sokkal érdekesebb, izgalmasabb, látványosabb és szerethetőbb formában elregélve. Éppen ezért nyugodtan spóroljatok meg magatoknak három órát, és ha esetleg valami őrült mégis rá akarna venni, hogy nézzétek meg a filmet, Gandalf szavaival élve csak annyit tudok javasolni: „Fussatok, bolondok!” 4/10
stikli valamivel pozitívabb hangvételű cikke erre található.
