Ködbe vesző emlékeim mégsem bizonyultak oly homályosnak és távolinak, mint azt hittem én a Vörös Sárkány újranézése előtt. Ugyanis az egy évvel később készült folytatás (amely voltaképp előzmény) még mindig csak egy gyenge másolat, egy újrafeldolgozás, kvázi Bárányok hallgatnak remake, amely próbálja megidézni az eredeti művet, de a nagy erőlködések közepette néhány kiemelkedő pillanattól eltekintve inkább csak megizzad.
Brett Ratner próbálja még előcibálni a potenciált, ami maradt a Hannibal-franchise-ban, de egyfelől nincs könnyű dolga, másfelől nem is igazán megy neki. A Vörös Sárkány gyakorlatilag kopipészteli az oridzsinál cselekményét azzal a különbséggel, hogy a nyomozó szerepkörébe egy szenvedő Edward Norton-t helyez el (aki ezúttal tejfölszőke hajával igencsak gyengélkedik a vásznon).
A hangulat, az atmoszféra mind csak halovány, pislákoló hologramként idézi meg a feszültségben tobzódó első (és azt jókor használó második) részt, de a legnagyobb problémája messze nem ez. Hiszen minden gond forrása abból eredeztethető, ahogy a történet az összes izgalmat ideje korán kihányja magából. A Thomas Harris regényéből adaptált forgatókönyv úgy tuszkolja le a torkunkon a duplán szájba rágott infórmációkat, hogy egyszerűen nincs is lehetőségünk feszengeni. És azzal, hogy gyakorlatilag temérdek mennyiségű triviális dolgot közöl, egyszerűen kikapcsolja az agyunk. Nincs min járatni, nincs miért csikorgatni a fogaskerekeket, mert minden egyes puzzledarab ott hever előttünk - félig kirakva.
A harmadszor porondon lévő Hannibal (Anthony Hopkins) már kissé erőtlen, félelmetes és rettegett aurája berozsdásodott, de néhányszor azért még felébreszti a szunnyadó szörnyeteget. Mindez nem feltétlenül Sir Hopkins számlájára írható, hanem az írók soványka szkriptjére. Bejáratott és egyben elhasznált kliséi, meglepetéstelen fordulatai és tipikus momentumainak középszerűségéből szinte egyedül Ralph Fiennes képes kitűnni az aktuális aberrált szociopata szerepében. Neki nagyon megy, hogy az összezavarodott, roskatag elméjű, eltökélt sorozatgyilkost vad és kiszámíthatatlan attitűddel adja át. Ő szivárogtatja a film paneljei közé azt az izgalmat, különlegességet és felbukkanó feszültséget, amely egy leheletnyivel feljebb avanzsálja a tucatthrillerek tengerében.
Persze félreértés ne essen: Norton nem kifejezetten rossz, csak halovány, Hopkins mindkét előző alakítása vaskosabb, a thriller nézhető, élvezhető, sorozatgyilkosfilm-junkieknak ajánlott, Danny Elfman soundtrackjét még néha észre is lehet venni és a végszó is jól hangzik - de a legfőbb jellemzője mégiscsak a felejthető. Ahogy Lecter mondja Graham nyomozónak az intróban (és legyen ez a végszó): "Egyszer minden játék véget ér." 6/10