Giccs, ami majdnem nincs
Yann Martel Pi élete című nagy sikerű regényének megfilmesítésekor elvárná az ember, hogy Ang Lee minimum egyszer tanácstalan legyen. Ennek oka pedig mi más lenne, mint Damoklész kardja, maga a kikiáltott enigma: A megfilmesíthetetlenség. Hogy ezt miért mondom? Talán, mert valami hasonló tanácstalanság lehetett úrrá jó néhány emberen, miután megnézték az első hivatalos előzetest, mely majdnem szétdurrant a giccstől, és folyt ki a szánkon. Ugyanakkor a helyzet nagyon is csalókának bizonyult.
Pi(scine) Patel története első látásra igazán egyszerűnek tűnik: A fiú élete nyomatékosan le van követve a hajótörésig, még az azt követő eseményekre is illik ez a szó. Hirtelen árvaságra jut, túlélése evezőlapátnyi élen táncol, majd pedig így sem egyszerű túlélésének esélyei romlanak tovább, ugyanis egy bengáli tigrisnek öltözött dudással kell megférnie egyazon csárdában. A kaland 227 napja pedig maga a valóra vált rém/álom, melynek hatására páran biztosan az isteni gondviselést fogják emlegetni.
Megsúgom: A film játékidejét tekintve nem csap át mély vallásosságba, nincs átszőve erőszakos hittérítéssel, ami ahhoz képest meglepő, hogy a hosszabb bevezető, mely körülbelül negyven percet ölel fel a két órából, Pi útkeresését mutatja be a nagybetűs vallás témakörében. A rendező "gondosan" megágyaz a kérdéskört illetően, ám amikor ennek hátországként kellene működnie a hánykolódós-kálvária alatt, mégsem érezzük annyira a súlyát. Látszatra, mintha ketté lenne választva a két dolog, és azzal a címszóval vonulna fedezékbe félénken, hogy nem akar meggyőzni, nem akar hívővé tenni, csupán egy lábnyomot mutat, melybe belelépve te taposhatod tovább utadat. Emellett viszont jobban fáj, hogy zoológiai képtelenségekkel van teli a történet (például a hiéna, orángután, Pi és a sebesült zebra esete, vagy Richard Parker és a rókamanguszták), melyek közül az Öreg halász és a tenger-hez hasonlító zökkentheti ki leginkább az óvatlan nézőt.
A Pi életéről ugyanannyira lesz vegyes a közvélemény, mint talán bármelyik filmről, és ezt is teljes mértékben meg tudom érteni. A hit, remény és egyéb sokak számára hangzatos szavak jelentését nem biztos, hogy mindenki keresni fogja, nekik bőven elég lesz Ang Lee finom érzékenységgel és odafigyeléssel megalkotott extázisa, melyben pillanatok alatt el lehet süllyedni. A számítógépes technikával létrehozott világ néhány kirívóbb műiességétől eltekintve a tökéletességhez közeli állapotot célozza meg: Richard Parker majdnem minden megnyilvánulása, a korábban még nem látott intenzitással tomboló vihar, melynek hatására észrevétlenül mélyeszthetjük ujjainkat a karfába, az éjszakai vízkép, és a sor még napestig folytatódhatna. Ügyes kötéltánc bontakozik ki annak érdekében, hogy a néző ne tudja eldönteni: giccset lát, vagy ez a megelevenedett álomvilág.
Azt gyakorlatilag kijelenthetjük, hogy igen, sikerült a csoda, megfilmesítették a "lehetetlent". Arról viszont nem tudok egy szót sem szólni, hogy milyen módon. A Pi élete egy picit felfújt, ám mégis kötelező érvényű év végi mozipremier volt, mely ugyan titkon hangoztatja a csodát, a nagy kifejezéseket, mégsem biztos, hogy napokig fogjuk rajta törni a fejünket, és utána rohanni a templomba első áldozni, bérmálni, vagy eljátszani a gondolattal, hogy több vallás tanításait kövessük. 8/10
