The Amazing Spider-Man

Egy jó és egy rossz hírt közölt az Activision a film mellé készülő Pókember játékról; a jó, hogy már a mozipremier előtt egy héttel, azaz június 26-tól kapható lesz, a rossz pedig az, hogy a PC nem szerepel a célplatformok listáján. Ennek most nagyon nem örülünk, de azért fájdítsuk tovább a szívünket a legújabb előzetessel, melyben bemutatkozik egy igen kemény ellenfél, Rhino.

Gina Caranot akkor is imádnám, ha nem rúgná szét a filmben felgyülemlő magas színvonalú hím színészgárda seggét, egyenként és vérprofin, de így meg aztán…

Ironikus, hogy az ő támogatására verbuvált színészhad tulajdonképpen az egész filmben végig csak asszisztál. A harctéri amazonból hősnővé avanzsált kisasszonyt ugyanis a legjobban képzett MI-6 ügynökök is vért izzadva próbálják megállítani kocsmákban, motelekben, országúton, üldözve, de persze egyiküknek sem sikerül. A női főszereplős akciófilmek azt hiszem hosszas keresgélés és próbálgatás után ráleltek a királynőre.

Ennél a sztárparádéval felvértezett, döbbenetesen jó vizuális effektekkel és lélegzetelállítóan lenyűgöző történettel büntető álelőzetesnél viccesebb dolgot se láttunk, mióta az a bizonyos mutáns pénisz megtámadta a Földet. Werkfilm is van, picit lejjebb (ha a rekeszizmaitok bírják még).

Csak azért, hogy a TDKR-nek legyen mitől félnie. Legalább egy kicsit.

Amikor a bevezető képsorok után, egyik napról a másikra, rohangáló holtak köszönnek saját nyelvükön "Good morningot!" (brrráágrrr) álmos-kedvű főhősnőnknek, ráadásul egyikük a tulajdon kislánya, aki félig kiszakadt, húscafatokban logó szájszerkezettel nyom reggeli puszit a mit sem sejtő apuci nyakára, a film rögtön belövi és elhelyezi magát a térképen. Realista zombifilm. Első reakciónk aztán bizonyosságot nyer, amikor terpeszkedő nagy totálok revelálják a káoszt, és folyamatosan terebélyesedő poszt-apokaliptikus világképet festenek elénk. A maréknyi túlélőcsoportok a húszabáló dögök prédáivá válnak, ezért egyetlen diktatórikus forma diktálhat csak: az ösztön. Ahogyan a házából, saját férjétől, és gyermekétől menekülni kényszerülő Sarah Polley is bármilyen eszközt, módot felhasznál a megmenekülésre. Mert a hirtelen sokk, az életfenntartó funkciókat indítja be elsődlegesen és csak aztán az emocionális érzékelést. És ez az, amit Zack Snyder első debütje, a zombiisten George A. Romero alapanyagából dolgozó remake maximálisan fenntart a játékidő utolsó percéig. Mert az ösztön az, hogy túl kell élni. Hogy hogyan az nem számít. 

Johnnymoore kolléga már virtuális papírra vetette gondolatait a filmről, most azonban én is megteszem ezt, kissé más szemszögből.

A tematikus múltidézés virágkorát éli, ahogyan azt már A némafilmes esetében is felvetettem - amely közben aranyszobrocskákra váltotta azt - és ebből az öreg New York-i mesélő sem maradna ki semmi pénzért. Természetesen jellegzetes témáin - szerelem, válságban tengődő írói véna, intellektuel humor - belül bandukolva villant Hollywood arcába egy ironikus fricskát. Ehhez éppenséggel most frank szeretőjét, Párizst lovagolja meg, hogy szerelmes szédültsége közepette ugorjon csukafejest a nosztalgia mámorító karjaiba. A főszereplő bőrében kacérkodó Owen Wilson ugyanis visszarepül az 1920-es évek Párizsába, ahol Hemingway-el szürcsöli a minőségi viszkit, miközben a művész létről, regényekről, és LEGFŐKÉPP nőkről (basszus hiszen ez egy Allen film) folytat eszmecserét legalább hasonló nagyságú, legendás művészalakokkal.

Bár a témának túl sok köze nincs a bloghoz, ez a videó egy igazi audiovizuális élmény, olyan szépen megkomponálták - meg legalább látjátok azt is, hogy vasárnapról hétfőre virradóra mit lett volna érdemes nézni az Oscar helyett.

Nem követtem élőben, hogy reggel 5-re bedurrant, fáradt szemekkel, fél doboz cigi elszívása után azt kelljen mondanom, "a fenébe, megint nem nyert, akinek drukkoltam". És milyen igazam volt. A némafilmes nem tarolt végül mindent, inkább elosztották közte és a Hugo közt az érdemlegesebb díjakat. A nagy koppanó a The Tree of life - és számomra a Moneyball, pedig Brad Pitt, namindegy - ami valahol várható volt. Miután átnéztétek a listát jöhetnek a tipparányok, illetve, hogy mely díj odaítélésnek örültetek a legjobban/fortyogtatok magatokban, hogy nem az kapta, aki/ami érdemelte volna. Vagy jöhet az "én leszarom az Oscart" attitűd is.