Ma este (éjjel) esedékes a 2012-es Oscar-show, amihez akartam volna készülni egy hosszabb poszttal, de egyéb elfoglaltságok - motiváció hiány "komolyan ezek a legjobb film jelöltek? pff.." - miatt erre nem került sor. Azért nektek, ha van kedvetek beírhatjátok a tippjeiteket, illetve, hogy kinek kéne nyerni, kinek nem, és kik azok akiknek még csak szerepelni sem kéne a nomináltak között (hosszú lista lesz). Liveblogot vagy hasonló megmozdulást nem tervezek, de ha vannak, akik szívesen ütköztetnek véleményt, kommentálják, hogy a vörös szőnyegen felvonuló tünemények közül kinek a legdögösebb a dekoltázsa, illetve háborognak a díjazottakon, azok szemrebbenés nélkül kommenteljenek ehhez a poszthoz.
A jelölteket itt találjátok: Oscar 2012
A tovább mögé pedig beszúrok egy sablont, ami alapján egyszerűbb a tippelés. Hajrá!
Kicsit szkeptikus vagyok, mert én ebben a második trélerben is kerestem a poénokat, csak nem nagyon találtam őket. De helyette rengeteget káromkodnak, R besorolásban csöcsöket mutogatnak. Tinifilm manapság már nem nagyon csinál ilyet. Az biztos, hogy kurva nagy partit csapnak a srácok.
Az a helyzet, hogy Hollywood mostanság csak úgy lubickol a múltidézésben. Két lábbal tapossa a retrót, a válságot valahogy úgy aposztrofálja, hogy minél messzebbre és messzebbre nyúl a múltban, hogy valamely klasszikus zsáner előtt fejet hajtson. A '90-es évek akcióhős archetípusai második fénykorukat élik miközben a hatodik x-et gyűrik, Spielberg évtizedekkel visszanyúl, hogy háborús giccs-eposzt rendezzen, Scorsese pedig olyan klasszikus trükkökkel regél el egy kalandfilmet, ami kicsit sem vall rá. Mégis mindnyájuk közül Michael Hazanavicius, (kinek neve már-már Shyamalan-i kiejtésű) aki bár francia, merészkedik a legmesszebb. 2011-ben, amikor a kólával és nagy adag popcorn-al jegyet váltó közönség befészkeli magát egy-egy grandiózus látványpornóra, amelyből ráadásul minden második példány három dimenzióban lepi el a termet (illetve teret), némafilmet rendezni maga a nagybetűs öngyilkosság. Vagy épp a siker kulcsa: hiszen pont az agyoneffektelt, szétszűrőzött, rángatózó, rágógumi filmek közt egy ennyire nyíltan és bátran minimalistának szánt darab úgy kilóg a mezőnyből, mint főszereplője a hangosfilmekből. Pont ezért figyel fel rá mindenki.
A probléma talán az, hogy nem vagyok már 13 éves. Akkor még valahogy a vámpírok és vérfarkasok közt dúló ádáz háború, a maga szürreális bájával képes volt elszórakoztatni. Mára mindezt elfújta Hollywood franchise-túltengésének szele, és a szint maradt ott, ahol 9 éve volt. Csak ez egy negyedik résznél, napjainkban, vajmi kevés egy jó popcorn mozihoz. A sztori például annyira buta, hogy megszűnik létezni - tudom, látványfilmnél ez az utolsó szempont, csak amikor percenként irritál a következetlensége, és a bénasága, akkor már zavaró. A hál'isten sűrű akciójelenetek b-filmes minősége ugyan elég ingadozó, de ez az egyetlen erénye az Underworld 4-nek, ami mérsékelten szórakoztatóvá teszi. Kate Beckinsale pedig hiába dögös a fekete latexben még 39 évesen is, a film megmentőjének ezúttal ő is kevés. Kétszer ennyi lassítás, fele ennyi ostoba duma, és mondjuk Zack Snyder - akkor talán több lenne. 
