Ahogyan Driss-ből (Omar Sy) árad a tömény, feltöltő életerő az egyszerűen fantasztikus. Mi több egyenesen imádni való. Mintha ez a fekete francia srác nem járta volna meg a börtönt, nem egy lepukkant gettóból származna és mintha nem jelentene neki gondot, hogy csóró, mint a fene. Lehet, hogy jelent, de leszarja. Driss megy, törtet előre, nem néz hátra, csakis a mának él és olyan tapló, hogy azt szeretni kell. Philippe (Francois Cluzet) kifinomult dzsentlümen, a felső tízezer tagja, aki nyaktól lefelé lebénult. Mivel egyedül szinte semmire nem képes, ápolót keres, amikor belebotlik ebbe a kétméteres suttyóba, aki csak egy rohadt aláírást szeretne a papírjára és már el is húzna a rákba. Hihetetlen, hogy mennyire nem tudják még ekkor mekkora szükségük van a másikra. Philippe-nek a megkülönböztetésmentes kegyetlen őszinteségre, és arra a szakadatlanul tomboló életigenlésre, ami árad Driss-ből. Driss-nek pedig lakásra, melóra - és mindezek tetejébe még egy asszisztensre akinek csaphatja a szelet. Itt kezdődik a film (illetve pontosabban egy egyszerű, de fenomenálisan jókedvű főcímmel) és mire legközelebb az órádra vagy a kijelzőre pillantasz, akkor azon imádkozol, hogy nehogy vége legyen.

„Elég nyilvánvaló, hogy sokkal értelmesebb és kifizetődőbb több pénzzel kijönni a lakásból, mint amennyivel bementem.”

Bernie Rhodenbarr egy igencsak megkapó külsejű fazon. Amellett lehengerlő humorú, barátságos és roppant elbűvölő személyiség. Nem csoda hát, hogy az utolsó szomszédjáig mindenki pillanatok alatt a szívébe zárja ezt az első blikkre makulátlannak tűnő fickót. Ám Bernie-nek nagyon is vannak hibái. Egy biztosan: előszeretettel surran be mások otthonába, hogy a lakás tulajdonosát néhányszáz dollárjától megszabadítva jusson a napi betevőhöz. Bernie betörő, méghozzá az egyik legjobb a szakmában.

Az élet Hawaii-on is lehet elcseszett - mondja George Clooney. És tényleg. Alexander Payne melankolikus, emberközeli drámáiban mindig van valami körülírhatatlan, valami behatárolhatatlan. Az a fajta kettősség, ahogyan a mély drámába parányi réseken keresztül beszivárogtatja a komikumot a legegyedibb kézjegye. Nos, az Utódok esetében sincs ez másképp: mert azon nem lehet nem görcsösen röhögni, ahogyan Clooney átszalad a közeli házaspár házába, miközben belül még hallatszik a csörömpölés, mert pillanatokkal ezelőtt tört össze a szíve. Ezt a típusvariációjú dramedy-t csak Payne tudja.

Nem könnyű eldönteni, hogy a zombik hiánya, vagy a szereplők előrehaladott szellemi fogyatékossága-e a zavaróbb tényező. Az viszont nyilvánvaló, hogy az amcsik imádják a zombitetemeken tort ülő drámát, mert csatornarekordot hozott a nyolcadik rész. Csekély mennyiségű spoiler a tovább után.

Amikor abban a bizonyos, ominózus jelenetben a sziluettek - amelyek közül az egyik pillanatokon belül a másik életére tör - egymással beszélgetnek, abban Hitchcock zsenialitása tükröződik. A gondosan-alaposan felépített expozíció végül eléri célját, amikor ebben a merev, idegszálakat borzoló csúcspontban végül minden feszültség egyszerre robban fel.

Jeff (James Stewart) 6 hetes otthonülésre van kárhoztatva mivel fél lába törött. A folyton rohanó, izgő-mozgó, dinamikus fotósnak ez a monoton kényszerszabadság szinte kínzás. Ezért, hogy elüsse az időt, a szemben lévő szomszédjait fürkészi éjjel-nappal. Tudja ki-kivel hál, a legfelül lakó zenész miért issza le magát, a friss házasoknál miért van leeresztve napokig a reluxa, illetve, hogy a szemben lévő férj megölte a feleségét. Vagyis ezt még nem tudja, de minden követ megmozgat a kerekesszékéből, hogy kiderítse vajon mi is történt igazából. A tüneményes barátnője (vagyis a tüneményes Grace Kelly), a kissé csípős ápolónője, illetve egy régi detektív barátja segítségével próbálják kibogozni ezt a rejtélyes bűnügyet - már ha az.

Nem az Iron Sky lesz idén az egyetlen totál elborult film, hiszen Abraham Lincoln is odacsap, méghozzá baltával, csak ő nem a holdbéli nácikat, hanem a gonosz vámpírokat veszi kezelésbe.

Mi történne, ha három tini hirtelen szuperképességekre tenne szert, de a szuperhősökkel ellentétben nem feltétlenül a jó célra óhajtanák felhasználni azokat? Március 1-én kiderül...

A poszterért kattintani kell.

Bár A titánok harca nem volt egy nagy eresztés, azért annyira elviselhetetlenül rossz sem volt, mint ahogy a köztudatban megmaradt. Az új rendező dirigálta folytatás azonban eme trailer alapján némi bizakodásra ad okod, hogy sikerülhet magasan túlszárnyalnia elődjét, legalábbis ez a szűk két perces hősködés a Sweet Dreams háttérzenére egészen impozánsra sikeredett.

Oroszoknak szánt poszter hajtás után.

Milyen lenne Hank Moody, ha vezetői szaktanácsadással foglalkozna és a bőrszíne fekete volna? Pont olyan, mint Marty Kaan (Don Cheadle). Kissé megkérdőjelezhető, hogy éppen a Showtime miért jött elő egy kvázi utóddal (egy évadot még tuti megy a Californication), amely ugyan különbözik néhány ponton szexista és nihilista kollégájától - de nem sokban. Na, de ez ki a fenét érdekel, hiszen a "pina", "baszás", "lóvé", "geciség", "találó humor" kulcsszavakkal operáló House of lies kitűnően szórakoztat a bizniszcápák közt zajló folyamatos versengésben.