Hagyjuk a felesleges köröket: a transzformerszes csengésű Olivier MEGA(T)RON neve maximum egy kupac lószarra garancia, Luc Besson írói vénája sem szárnyal már túl magasan - és nem egy folytatással fog megújulni. Egyetlen reménysugara ennek a halmozottan felesleges folytatásnak az 50-es éveire gyakorlatilag akcióikonná érő, kérges szívű, maszkulin Liam Neeson. Drukkoljunk annak, hogy az akciójelenetek piszkosul élvezhetően lesznek megrendezve, mert a sziklakeménynek szánt, szájba vágó egysorosok, amik kegyetlenül betaláltak az első részben, most gyakorlatilag bűzlenek az erőlködéstől. Úgyhogy hajrá Megatron!

A Dragon Ball Z vége után Toriyama letette a tollat és a ceruzát, a sorozatot pedig lezártnak tekintette, nem úgy, mint a stúdió, aminek fejesei még láttak lehetőséget a franchise-ban, ezért a DBZ záró epizódja után egy héttel máris műsorra tűzték a Dragon Ball GT első részét. A cím jelentése nem teljesen egyértelmű, a Grand Tour (Nagy utazás) vagy Galaxy Touring (Utazás a galaxisban) mellett még számtalan variáció létezik, aminek a GT a rövidítése lehet, egy dolog biztos: a cím valamilyen űrbéli utazásra utal.

A sorozat munkálataiban Toriyama már nem igen vett részt, csupán néhány karaktertervvel és apróbb beleszólásokkal látta el a produkciót. Az új írók az első Dragon Ball sorozat nyomdokain indultak el, ezért szinte teljes egészében visszahozták a sikerreceptet, és a 10-20 részeken elnyúló küzdelmek helyett inkább a humorra és a kalandokra helyezték a hangsúlyt. Son Gokuból a kristálygömbökkel újra kisgyereket csináltak, és visszahozták első nagy ellenségét, Pilaf herceget, ill. annak csatlósait. A helyszínt az űrbe helyezték át, ahol különféle bolygókon kerülnek mindenféle kalamajkába hőseink, de természetesen a harcokat sem vetették el, bár azok inkább a sorozat második felében kaptak nagyobb szerepet. A szuperharcosokat pedig még tovább fokozták, Goku és Vegita már a 4. fokozatot taposták a GT-ben.

Nem kellenek dollármilliók, meg nem kell Halivúd, mert ha van kreativitás és lelkesedés, akkor olyan videókat lehet összedobni, amik lazán odaverik az Evolutiont, hangulatban meg mindenben. Íme egy példa:

Hetedik évad. Az igazság pillanata, szeptember 30.

„Zseniális! E korszakalkotó remekmű létrehozói, Mahnke, Grant és Arcudi, korszakalkotó remekművet hoztak létre!” – Mahnke, Grant és Arcudi

„Szívatás és röhögés: Itt az elvetemült Lobo!” – ’99-ben ezzel a felirattal megtoldva került az újságosok állványaira a Lobo - Maszk, melyre nemrég bukkantam rá a padláson, sok más, rég elveszettnek hitt kincs társaságában (mint például egy doboznyi Dragon Ball figura, egy szatyornyi Hatalom Kártyái vagy éppen a jó öreg gameboyom). Szóval ott vigyorgott rám ez a két tökkelütött, készen arra, hogy visszarepítsenek az időben; én pedig ott, a porlepte padláson, elveszve a pókhálóval beszőtt polcok és a bedobozolt emlékek közt, átadtam magam a nosztalgia kellemesen ismerős, ugyanakkor az újbóli felfedezés izgalmával kiegészülő, bizsergető érzésének... Mielőtt még elcsöppennénk: nem, ennyire nem volt drámai, valójában teljesen máshogy történt; a lényeg, hogy 13 év elteltével is éppen úgy fogtam a hasamat a röhögéstől a Lobo - Maszk lapozgatása közben, mint egykoron - nem gyenge állatság ez, kérem szépen.

Csak kattog és kattog Paul Thomas Anderson új filmjének előzetese. Philip Seymour Hoffman és a hosszú időre eltűnt, majd most újból a vásznakra költöző kiváló színész, Joaquin Phoenix a főszerepben. Állítólag a szcientológiát kezdi ki a film. Meglátjuk, amikor majd év vége felé bekattog a mozikba.

"A kritika másodközlés, először a Sorozatjunkie-n jelent meg."

Van az a mondás, hogy az igazi rossz fiúk öltönyben járnak. Nos, Miamiban, a Miramar Playa hotelben több is szaladgál belőlük talpig eleganciába csomagolva, cigarettával és szivarral a szájukban a lehető legdögösebb hölgytársaságban. A Starz kábeles csatorna hűen önmagához nem okozott csalódást, mert a Magic City-ben minden részre jut legalább fél tucat csodás női mell, de a sorozat mégsem ettől jó igazán - na jó, nem csak ettől. A családias hangulat közé furakszik ugyanis a korrupció, a prostitúció, a begyűrűző szerencsejáték és mindez a csillogó felszín alatt veti el magját. Ike Evans (Jeffrey Dean Morgan) pedig kénytelen engedni, belefolyni illegális ügyletekbe, lepaktálni olyan elcseszett, beteges rohadékokkal, akiket önszántából senki sem választana cimborájának, hogy fenntartsa a szálloda elsőosztályú színvonalát. Szóval az olvadozó cukormáz alatt, a csillámporosan ragyogó fényűzés belsejében valójában egyre szaporodnak a hullák, hatalmas összegek váltanak gazdát, a hotelszobák pedig hol a kéjes-perverz kurvázó politikusoktól, hol pedig a titkos szerelmi viszonyoktól bűzlenek.

„Az emberek szeretnek szörnyeket és szörnyűségeket kitalálni, mert akkor ők maguk kevésbé tűnnek szörnyűnek.”

A hazánkban is népszerű Witcher-játékok alapjául szolgáló világot a lengyel Andrzej Sapkowski álmodta meg, s vetette papírra különféle novellák és regények formájában.  A magyarul Vaják névre keresztelt sorozat második, ám a történet időrendiségét tekintve első kötete Az utolsó kívánság című novellafüzér, amely Ríviai Geralt, a vaják (értsd: mutáns szörnyvadász) egy-egy kalandját regéli el. A főhős emlékeiből felépülő, vérben, izgalmakban és váratlan fordulatokban dúskáló fejezeteknek pedig a jelenben párhuzamosan futó, hosszabb-rövidebb közjátékok adnak értelmet, ill. biztosítanak kapcsolódási pontot. Természetesen itt-ott becsúszik néhány kevésbé érdekes rész is, de a kötet egészét nézve ez könnyűszerrel megbocsátható; a már-már költői igénnyel megírt szexjelenettel való nyitány is előrevetíti, hogy nem akármilyen könyvvel lesz dolgunk.

On July 19th, a fire will rise.