Nincs bocsánat arra, hogy kissé belepte a por és némi töltényhüvely a Vadnyugat Eastwoodja rovatunkat, amiben a fennsíkok csavargójának összes westernjét górcső alá vesszük és közlünk róla kritikát. Igaz, hogy egy maréknyi dollár sem jár érte, de az elkövetkezendőkben gyarapítjuk Josey Wales életre keltőjének lőportól és whiskytől bűzlő filmjeit.

Apollo 18 (2011)

Miután néhány röpke interjúban megismerjük a főszereplőket szolgáltató három űrhajóst, majd pár családi felvétel még ránk is erőlteti, hogy megszeressük őket, a fiúk már indulnak is a Holdra, hogy egy szigorúan titkos küldetés keretein belül kőzetmintákat gyűjtsenek, ám ehelyett valami egészen mással találják szemben magukat. Amikor épp nem a kameráikkal bíbelődnek, zenét hallgatnak vagy porított sonkát zabálnak, akkor ugrabugráló rákokat csapkodnak kis kalapácsukkal, és kétségbeesetten szaladgálnak a Hold jeges krátereinek mélyén. A helyenként zavaróan hangyás, máshol idegesítően kapkodó, időnként meg katasztrofálisan szaggató, egyszer sötét, utána pedig villódzó diszkófényekkel operáló, minősíthetetlen képtől gyakorlatilag élvezhetetlen a film, és ha ehhez még hozzávesszük a viszonylag eseménytelen, olcsó és fantáziátlan ijesztgetésekkel szabdalt, rettentő unalmas történetet, akkor az összhatás bizony már kőkeményen verdesi a nézhetetlen kategóriát. Pedig a film alig 80 perces. 2/10

Először lássuk a leszögezni valókat: Nicolas Winding Refn munkásságáért rajongok. Ez tény. A Valhalla Rising viszont borzasztó. Ez egy másik. Nem arról van szó, hogy túl felületes, összecsapott vagy nem kellő odafigyeléssel elkészített produkció, hanem konkrétan az, hogy akármelyik oldaláról tekintünk bele, és nézünk egyenesen a legmélyére, a "legközepébe" - már ha képesek vagyunk eldönteni, hogy az hol is van, van-e egyáltalán - egész egyszerűen érthetetlen. Az öncélú, művészieskedő értelmezhetetlenség első lépcsőfoka. Refn jól arcon baszta a publikumot.

Akció-sci-fit fogunk nézni szeptember 28-tól. Én úgy döntöttem, hogy Emily Bluntnak szurkolok - észvesztően jól áll neki a shotgun. Joseph Gordon-Levittot meg Bruce papához öregítették?

A Frontiére(s) című, közepes horrort és a szintén felejthető Hitman-filmet is jegyző Xavier Gens, francia rendező ezúttal egy atomrobbanás következtében a föld alá menekülő túlélők kicsiny csoportjának kálváriáját meséli el, illetve mesélné, ha rendelkezne az ehhez szükséges eszköztárral. Ehelyett inkább a gondosan berendezett, atomtámadás ellen is védő ojjektum lakóinak legszürkébb hétköznapjaival untat és legbugyutább döntéseivel fáraszt felváltva, miközben a sorra felmerülő, igen fontos kérdések tetemes többségét egész egyszerűen megválaszolatlanul, figyelmen kívül hagyja, úgyhogy ne is foglalkozzunk azzal, hogy mi miért történik, mert csak magunkat hergeljük.

’50-es évek. Florida, Miami. Aranybarnára sült formás női hátsók, dőzsöl a dohányfüst, a fülledt éjszakákat bevilágítják a klubok és hotelek ragyogó nagybetűs feliratai. Isaac Evans ott épített fényűző hotelt, ahol előtte csak homok és szúnyog volt, most pedig tömeg és csillogás, ahol eladók az álmok. Csakhogy a szakszervezet most a nyakát szorítja, a tüntetők ismétlődő kényelmetlenségeket okoznak neki, ráadásul szilveszter napja van, aminek apropóján Frank Sinatra fakad dalra az est fénypontjaként. Közben a híresebbnél híresebb személyek folytonosan visszamondják asztalfoglalásaikat, s ha nem tud dűlőre jutni a szakszervezet vezetőjével, a gépezet gyors ütemben darálja be őt, s a felépített monstrumot egyaránt. A lezser eleganciába csomagolt nagymenő azonban minden eszközt megragad, hogy félretolja azt, aki az útjába áll. Még ha a cél érdekében a kívülről dúsgazdag kifinomult, de belül rothadó floridai alvilág egyik kulcsfigurájának a segítségét is kell kérnie.

Színpompás, stílusos, aranybetűkkel kövezett showbiznisz, avagy a szórakoztató ipar cápái Floridában is véreskezűek. Isten hozott Magic City-ben!

Nyáron visszatér az egyik legelvetemültebb vígjátéksorozat, amit egyszerűen nézni kell. Jason Gann még mindig epic! (Pilot-kritika)

Amerikai pite / American Pie (1999)

13 évvel ezelőtt kisült egy pite az amerikai tinivígjátékok kemencéjében, ami után mind a tíz ujját megnyalta az ember, pedig a receptben nem volt semmiféle titkos összetevő, csupán remekül működő és nem túlságosan széthajtott poénok záporát zúdította egy végzős gimis társaság hétköznapjaira. Egy olyan társaságéra, akiknek a dolgozatok, az érettségi és az egyéb szellemi kihívások sűrűjén túl egy jóval magasztosabb cél kötötte le minden figyelmét és energiáját: elveszíteni a szüzességüket még az év vége előtt. Ez pedig nem is olyan egyszerű feladat, mint amilyennek tűnik, így a nagy eseményt a srácok részéről igen komoly taktikázás előzi meg, valamint persze elborultabbnál elborultabb, sörben ázó bulik és humoros események sorozata, melyek még egy bő évtized elteltével is visszhangoznak Stifler azóta már szállóigévé vált sziporkáitól és Jim apjának bölcs tanácsaitól. A kelleténél valamivel csöpögősebb, de mégis ritka nagy igénnyel megírt forgatókönyv gondoskodik róla, hogy a javíthatatlan lúzertől a filozófus-sznobon és a kigyúrt élsportolón át az eszelős partiarcig a középiskolákban fellelhető összes típust felidéző, felejthetetlen karakterek legmellékesebb megnyilvánulásai is mosolyt csaljanak az arcunkra. Végül pedig, a legördülő stáblistához érve, s a röhögéstől kicsordult könnyeinket törölgetve, a látottak nyugtázásaként már csak annyit bírunk kinyögni: „DEBASZ…” 8/10