(Az alábbi cikk Ingorion nevű vendégbloggerünk keze munkáját dicséri, aki két, témájában magasan kiugró tévészériára irányítja a figyelmünket. A meglehetősen terjedelmes írás a tökénél ragadja meg a témát, mélyre ás, bemutat és elemez. Érdemes szemügyre venni. - Gevin)
Manapság a bűnügyi sorozatok címszó alatt a CSI franchise igen népes családját értjük, amelyeknek minősége fordítottan arányos a nézettségükkel. Pedig az új évezred elején elindult két sorozat, amelyek gyökeresen megreformálták az ezen témájú sorozatokról alkotott képet. Természetesen a Shield-ről és a Wire-ről beszélek. Mindkét sorozat 2002-től 2008-ig futott, előbbi az FX nem-fizetős kábeladón (89 részt és 7 évadot élt meg), utóbbi pedig az HBO-n (5 évadon és 60 részen keresztül).
A kritikusok imádták mindkét sorozatot, ugyanis új perspektívából mutatták be, az agyoncsépeltnek hitt témát. Azonban mivel mindkét show kábelen ment, nem juthatott el olyan sok emberhez, mint a negatív ellenpéldaként szolgáló főműsoridős CBS sorozatok. Ennek ellenére természetesen kialakult egy masszív és kitartó rajongótábor, a minőség pedig az öt illetve hét évad alatt folyamatosan növekedett. A sorozatok ötletgazdáiról itt ejtek néhány szót, ugyanis a kritikámban főleg a történetet, szereplőket szeretném kivesézni (már amennyire ez lehetséges), az egész hátteréről pedig csak az alkotók iránt érzett tisztelet miatt ejtek szót.
David Simon tapasztalatait baltimore-i újságíróként szerezte, ugyanis közel egy évtizedet húzott le a városban, így látott ezt-azt, a sorozatbeli események egy részének bőven van valóság alapja (például Carcettit is valós személyről, Martin O’Malleyről mintázták, illetve Omar karakterét a néhány hete elhunyt Donnie Andrews ihlette). De nem mehetünk el még Ed Burns neve mellett sem, aki a legtöbb segítséget nyújtotta Davidnek munkája során.
Shawn Ryan talán élete lehetőségét kapta meg, mikor az FX zöld utat adott neki első saját sorozata megteremtésében, illetve annak igazgatásában. Ryan ezt a Shield (csatornaviszonyokhoz képest) kiváló nézettségével és pozitív kritikai visszhangjával hálálta meg. Ryan mellett is állt egy segítő méghozzá Scott Brazil, aki azonban 2006-ban távozott az élők sorából.
A kép alatt már spoilerek társaságában folytatom.
A Drót minőségéről könnyen meggyőződhetünk, ha megnézzük az IMDB-s 9,5 –ös (valamikor még ennél is impresszívebb 9,7-es) ratinget. Persze távol álljon tőlem, hogy csupán ilyen véleményre hagyatkozva kezdjek el egy sorozatot, de meg kell hagyni, hogy a fent jelzett szám bizakodásra adott okot. Ugyanakkor tartottam is tőle, hiszen az is megfordult a fejemben, hogy a sorozat túl van értékelve (lásd: Mad Men, még ha most ezzel sokak lelkébe tiportam is). Persze kaptam figyelmeztetéseket, hogy lassan indul be a sorozat, kell neki a 4-5-6 rész esély, de a pilot enyhén szólva is csalódás volt. De folytattam és türelmem megtérült, ugyanis az 5. résztől a folyamatosan növekedő minőség jellemezi a sorozatot, amit egyenletesen tart egészen a végjátékig.
Az első évadban egy baltimore-i drog hálózat utáni nyomozást kapjuk fő témaként, ami 13 részt vesz igénybe, tehát nincsenek kitérők, felesleges mellékszálak. Az egész igazi ízét az adja, hogy minden bűnözőt ugyanúgy megismerhetünk, mint ahogy a kvázi jó oldalt erősítő zsarukat. A határok azonban gyakran elmosódnak (na, nem olyan mértékben, mint a Shieldben), gyomorszorítóan realista képet kapunk az amerikai karrierista felsőbb vezetésről, aminek eredményeként a nyomozás nem vezet a várt eredményhez. Mielőtt belemennék a történet részletesebb elemzésébe, néhány szó a szereplőkről. A sorozat “főszereplője” Jim McNulty nyomozó, akinek köszönhetően alakult meg az a nyomozócsoport, ami feladatául kapja a Barksdale-ügy felgöngyölítését. Az idézőjel nem gépelési hiba, nem véletlenül került a Dominc West által alakított detektív sorozatban betöltött státusza köré, ugyanis csak képletes főszerepről beszélünk, ami leginkább abban nyilvánul meg, hogy D.W neve került legelőre a stáblistán.
Mindenképpen említést kell tennünk McNulty legjobb barátjáról Bunkról (Wendell Pierce), az ő kettejük kocsmai jelenetei kb. olyan emlékezetesek, mint a Lostban Jack és Locke összecsapásai. De ott van még a nyomozó csoport többi tagja: Kima (Sonja Sohn), Carv (Seth Gilliam), Herc (Domenick Lombardozzi), Lester (Clarke Peters), Prez (Jim True-Frost). A felső vezetés tagjai is mind emlékezetes figurák elég csak Rawlsra (akiről a 3. évad 10. részében valami egészen érdekes dolog derül ki, de ezt nem lövöm le), vagy Burrel rendőrkapitányra gondolni, Clay Davis karakterét meg sem említem, elég, ha csak annyit írok: ”shiiit”. És most csak az állandó szereplők egy részét írtam le, az évadokban feltűnő rengeteg pazar új mellék illetve vendégszereplő felsorolására nem is teszek kísérletet.
Mielőtt kapok a fejemre, hogy nem tértem ki Omarra, Stringer Bellre vagy Snoopra, megnyugtatlak titeket ők is kapnak helyet a kritikában, ám előtte...
Simonék nagy feladatot vállaltak, ugyanis nem csak egy végletekig a részletekbe menő, realista krimit készítettek, de egy metszetsort a baltimore-i hétköznapokról, az ottani társadalomról, így történhetett meg, hogy a nagy fő szál mellett, mindegyik évadban górcső alá vettek valamit: a munkásosztályt, az iskolarendszert, vagy éppen a sajtót. A közös, hogy a drog a mozgatója mindennek, szinte hihetetlen mikor a második évadban szembesülünk vele milyen magasra is ért fel a hálózat.
Egyébként ez utóbbi évadot szokás a sorozat leggyengébjének tartani, pedig engem legalább annyira elbűvölt, mint az előző és az utána következőek: ahogy a Sobotka család megpróbáltatásait összefűzték a dokkmunkások szürke, ugyanakkor sokszor igencsak tartalmas és megterhelő hétköznpajaival és mindezt olyan pofátlanul humoros, izgalmas és szívszorító módon tálalták, hogy arról minden sorozatkészítő példát vehetne.
A harmadik évadot az első évad másik felének is fel lehet fogni, itt befejeződik a Barksdale-hajsza, csak éppen a nem várt módon, de az évad kapcsán nem mehetünk el szó nélkül, a sorozat legjobban felépített konfliktusa mellett; Avon és String egymás ellen fordulása, valamint utolsó közös beszélgetésük garantáltan beég a néző agyába. Az évad kapcsán fel kell hoznunk a Hamsterdam nevet, ugyanis Simonék példaértékűen építettek fel előttünk egy élő, lélegző és végletekig hiteles közösséget, amelyet az érdekek, a drog és a kétségbeesés tartott össze, hogy aztán pont ezek miatt is hulljon atomjaira. Nem tagadom, nálam ezzel az évaddal talált be leginkább az HBO mesterműve.
Furcsa mód pont a negyedik évaddal nem voltam annyira kibékülve, a Marlo utáni nyomozást közel sem tartottam olyan érdekesnek, mint az Avonék elleni harcokat, viszont ezen hiányosság tökéletes ellensúlyául szolgált a tanügy, az ott dolgozók illetve a diákok bemutatása. Sikerült mindezt úgy a szemünk elé tárniuk, hogy ne legyen tanmese jellegű, ugyanakkor gondolatébresztő, és csak úgy mellékes adalékként a történetszál nem szűkölködött a David Simon-féle kreatív látásmódtól és ötletességtől.
A széria ötödik, egyben záró darabját sok támadás érte, amit nem egészen tudok hova tenni, hiszen itt sem hazudtoltál meg önmagukat, a Drótra jellemző stílusjegyeket nem áldozták be a katarzis és a hatalmasat szóló végjáték oltárán, a Wire csendesen, giccsmentesen és piszok stílusosan köszönt le – a sorozat utolsó képsorai pedig remek betetőzései eme mesterműnek, ahogy végigmennek a szereplőkön, magán a városon... se pozitív, sem negatív befejezés, inkább bizonyítja, hogy a jó és a rossz dolgok egyaránt vannak és megférnek egymás mellett, csakúgy mint az emberek.
Hogy néhány szó essen a legjobbnak tartott szereplőkről is: Omar karaktere már önmagában fantasztikusan kiagyalt, Michael Kenneth Williams pazar játéka azonban sokak szerint minden idők legjobb tévés karakterévé teszi a fekete gengsztert. Az ötödik évadbeni elhullása, illetve annak körülményei, hirtelensége... mit ne mondjak, sokáig nem tartottam méltónak a karakter nagyságához, de azt hiszem így zárták le legjobban (és legsokkolóbban) az ő történetét. A mostanában a Luther címszereplőjét alakító és scifi-blockbusterekben feltűnő Idris Elba alakította Stringer Bell pedig minden kétséget kizáróan az évezred gengsztereinek stílusteremtője, jellemvonásai fellelhetőek a Breaking Bad egyik főgecijének, Gus Fringnek karakterében is, vagy hogy az ötödik SoA évadban a klub ellenségét alakító Damon Pope-ot meg sem említsem. Snoopot pedig egyszerűen a bitch szóval illetem, ilyen szívtelen, de valahogy mégis szerethető dögöt én még sem sorozatban, sem filmben nem láttam, utolsó jelenete egyszerre bizarr és megmosolyogtató is.
Konklúzióként pedig a sorozat (számomra) legerősebb jelenete kerül terítékre, ez pedig az 5x09-ben látható Bubbles-féle kitárulkozás. Az évek alatt több alkalommal is visszaeső, lesajnált drogfüggő végre megbocsát magának barátja haláláért, Andre Royo játéka kitűnő, a jelenet nagyon sokáig nem ment ki a fejemből.
“Ain't no shame in holdin'
on to grief. As long as you make room
for other things, too.”
Hasonló téma, teljesen más megközelítés. A Shield hihetetlen minőséget produkált az évek alatt. Ezzel kár lenne vitatkozni, még azoknak is, akik a Wire-t tartják többre. Ez egy kíméletlen sorozat, aminek történetvezetését, és tragikus végkifejletét még a nagy drámaírók is megirigyelnék. A történet központjában Vic Mackey (Michael Chicklis) és az általa vezetett különleges kommandó áll, akiknek fő feladatuk, hogy rendet tegyenek a szegénység és bűnözés sújtotta Farmingtonban. Ám hőseink nem csak a törvényt, de saját érdekeiket is szem előtt tartják, így történhet meg az, hogy ugyanolyan mocskos szituációkba kerülnek, mint azok, akikkel harcolnak. Már az első évad, első részében láthatjuk a mozzanatot, ami megindítja azt a bizonyos lavinát, ami a Strike Team minden tagját maga alá temeti majd előbb vagy utóbb. Igazság szerint a legfőbb irónia, hogy bár akadnak kiszállási pontok a négy kommandósnak, amikor végleg felszámolhattak volna mocskos múltjukkal, valahogy mindig visszasodródnak az események sűrűjébe. És ezért (is) zseniális a Shield, mernek visszautalni, régi, már elfeledett dolgokat előhozni, és cseppet sem erőltetett módon beleszőni az éppen zajló eseményekbe. Tehát a Shield más téren teljesít a maximumon, mint a Wire.
Ugye fentebb említettem Avon és Bell konfliktusát, amit jól megkoreografáltnak neveztem. Nos, a Shield ezen a téren agyonveri nagynevű vetélytársát, ugyanis Vic és Shane (Walton Goggins) konfliktusa egy hét évadon keresztül húzódó, gyönyörűen felvezetett és kibontott teljesen emberi, de mégis ókori drámai magasságokba emelkedő történetszál, amelynek lezárásától garantáltan elakad a lélegzetünk.
Természetesen itt is akadtak kiváló karakterek és a rendőri kapcsolatokat is jobban ábrázolták, átfogóbb képet kaptunk egy viszonylag zárt közösségről, mint a Wire-ben (legalábbis szerintem), viszont a Drótban több emlékezetes karakter volt, talán azért, mert ott egy nagy sztori szállal volt dolgunk, míg a Shieldben bőven akadtak heti ügyek is. Ettől függetlenül ott volt nekünk Dutch (Jay Karnes) és Claudette (CCH Pounder) történetszála rengeteg érdekes esetet hozott a hét évad alatt, valamit az ő kettejük viszonyán nem esett csorba a sorozatban: megmaradtak társaknak és barátoknak a végsőkig. Nem mehetünk el szó nélkül Benito Martinez által kitűnően megformált David Acevada karaktere mellett sem (érdekes látni a kontrasztot a sorozat elején lévő lelkes százados, és a végső felvonásban látható polgármester jelölt között), akinek köszönhetően Vic sohasem érezhette magát teljesen biztonságban. Danny (Catherine Dent) és Julien (Michael Jace) pedig az utcai esetek mellet nagyon erős, de nem túlzásba vitt magánéleti szálakkal dobták föl a sorozatot. A sorozatzáróban pedig ezek a karakterek nagyon okos módon nem lezárást, hanem előremutatást kapnak jövőjüket illetően (Julien, mikor megfordul a meleg pár után, vagy mikor Claudette meginog a lépcső tetején).
Maga a sorozat nem egy színes, szagos hollywoodi mese, már a kamerakezelésen, a lepusztult, koszos helyszíneken, és a szemcsés felvételeken láthatjuk, hogy a show nem titkolt célja, hogy rögtön lemorzsolja a mainstream és idealizált műsorok szerelmeseit. Itt nem találkozhatunk tökéletes, kerek és pozitív módon lezárt heti esetekkel sem, nem ringatnak minket abba a tudatba, hogy az ügy megoldása után – már ha eljutunk odáig -, megváltozik és job lesz az áldozatok, károsodottak élete. Ugyanez igaz a fő karakterek életútjára is, mégha ezt egy hét évadra széthúzott formában is láthatjuk, méghozzá első sorból szembesülhetünk a legstötétebb véggel való találkozásukkal.
A végjáték, ami már az ötödik évadban (az évad, amelyik új szintre emelte a sorozatot) elkezdődik, letaglózó és mértani pontossággal kigondolt lépések összessége; Kavanaugh (Forest Withaeker) személye, Shane döntése, ami Lem vesztét okozta, talán az egyik legsokkolóbb, legjobban eljátszott tévés jelenet, amit valaha láttam. Lem halálának hozadéka egy (nem egészen)ártatlan ember halála, és a csapat két meghatározó alakjának egymás ellen fordulása; a Strike Team szembe nézett rengeteg ellenféllel az évadok alatt (Armadillo, örmény maffia, Antwon Mitchell), de saját maguk ellen nem voltak felvértezve. Az igazi pörgés azonban a záróévad nyolcadik részével kezdődik, amikor a csapat megmaradt három tagjának harca már ölre megy. Shane és családja menekülését nem nevezném unalmasnak, ám igazi súlya a 12. részben van, mikor Mara (Shane felesége) megsérül, és innen kezd el szorulni a hurok mindannyiuk nyakán (ugyanis Shane lebukás esetén kiteregetné a közös szennyest). Így Vic-nek saját maga és családja érdekében egy nehéz döntést kell hoznia; Ronnie kárára vallomást tesz a Vámhivatalnak, akik teljes védettséget adnak neki, cserébe a Beltran nevű kartell főnök elfogásáért. Mackey vallomása minden kétséget kizáróan Michael Chicklis egyik legnagyobb alakítása.
A legerősebb jelenet. A 7x13-ban Claudette és Vic közös jelenete a kihallgató szobában. Tökéletes lezárása Vic és Shane történetének, ahogy a régi barát a síron túl elbírálja a Team vezetőjét, ezzel morális győzelmet arat felette és Claudette is kap egy fajta elégtételt. A jelenet azonban nem lehetne ennyire szívszorító a színészek ilyen fokú alakítása nélkül, ugyanis amit Chicklis az arcával, Pounder pedig a hangjával művel azt tanítani lehetne.
"The guilty ones are me and Vic. Vic led, but I kept following. I don't think one's worse
than the other, but we made each other into something worse than our
individual selves. I wish I'd never met him.”
A sorozatzáró megtekintése után lehetetlen másra gondolni, csak a záróképekre, valamint a tragikus sorsra, amit Ryan osztott főhőseinek. A Wire-t gyakran hasonlítják (teljesen jogosan) Charles Dickens regényeihez, a Shieldet pedig megérdemelten XXI. századi shakespeare-i királydráma néven emlegetik.
Egy rajongói vélemény, ami tökéletesen rátapint mindkét sorozat erényeire, valamint az azok közti kontrasztra, de úgy, hogy nem homályosítja el egyik érdemeit sem:
“The Wire is great food for the mind, while The Shield is great food for the heart.”
Nos, a kritika végére érve: megpróbáltam mindkét sorozatról átfogó képet adni, bár tudom, hogy ez lehetetlen. Hogy melyikük a jobb nem az én feladatom eldöntetni, de véleményem szerint nem kell összehasonlítani őket, két remekműről van szó, amelyeknek hála találkozhatunk a tévés kínálatban a Sons of Anarchy-val, Breaking Bad-del vagy akár Dexter-rel. Egy olyan éra képviselői – a Maffiózókkal egyetemben -, mikor még hatalmas merészségre vallt antihősöket szerepeltetni, és über-realista képsorokat a néző arcába nyomni. Mindezek után nem is kérdés, hogy mindkettőnek ott a helye a Sorozatok Panthenonjában.
