Tudom, mit gondoltok. Egy film, amiben egy apa hóemberként tér vissza a túlvilágról az ünnep napján, teljességgel kimeríti a karácsonyi giccs fogalmát. Sőt, hatványozottan infantilis, szentimentális, ömlengős és tipikus családi mozi. De a Hóbarát mindezek ellenére, vagy a felsorolt jellemzők vegyületének pozitív aspektusa révén egy teljes szívvel szerethető karácsonyi műsor.

No, nem tagadom, erős nosztalgiafaktorral élvezhető csak igazán.

Nem kis közreműködés szükséges a gyermekkori emlékek részéről: felidézve a még szeretetteljes családi légkört, a kivilágított karácsonyfa félhomályában majszolva valami finomságot, a tévé elé bekucorodva nézni, ahogy ez a legjobb pillanataiban is csak közepesen megalkotott CGI-figura Michael Keaton hangján szórja a mérsékelten vicces poénokat és a gyakran közhelybe mártogatott, ám néha egészen találó tanulságokat.

De minden az expozíció érdeme. Az első negyven perc tökéletesen vázolja fel az amerikai, kisvárosi családi idillt, amelyben apa, anya, és az egyetlen gyermek a maguk apró-cseprő hétköznapi problémáival, de önfeledten és boldogan éldegélnek a hólepte kis otthonukban. Bennsőséges családi látkép, melynek magját egyértelműen a bájos (és dögös!) anyuka, Kelly Preston, de legfőképp a mesterkéletlen, laza, zenész apa szerepében lubickoló Michael Keaton szolgáltatja.

Ennek köszönhető, hogy a dramaturgia, a dráma a film második felében nem fullad teljes csődbe. Hatásos érzelmi felépítettsége miatt működőképes, amit a nem kicsit irritáló, bárgyú gyerekfőszereplő mellett valljuk be, nem egyszerű kivitelezni. De aztán feltörnek az emlékek, az elmulasztott ígéretek, a kötelező kaland, az atyai tanítás a környezet kontextusához társított sporttal, és természetesen a gyász fojtogató keserűsége.

Ezt negálja az olykor erősen szolid költségvetést sejtető (pedig nem az), néha megmosolyogtatóan gyenge vizuális megvalósítás. A viszonylag korrekt CGi hullámvölgyei, amelyben a hóember gesztusai és mozgása a gagyiság felsőbb szintjeit verdesik – de megemlítendő, hogy az arcjáték a játékidő legnagyobb felében azért élvezhető – illetve a többnyire sorozatoknál használatos és ott is szörnyen festő odavetített háttér performansz.

Ha ezeken a kellemetlenségeken képes magát túltenni az ember (kölyökként nyilván egyszerűbb), akkor baromi jó kis családi mesében lehet része.  Persze a befejezés szemtelen párosa a giccsnek és a közhelynek te is tudod, én is tudom, mindenki tudja, de ez mégiscsak egy film, amiben egy apa hóember formájában reinkarnálódik, hogy visszatérjen a családjához.

Pontozni nem merem, mert túl élénken befolyásol a nosztalgia, de majd ti megteszitek helyettem.