"Surprise, motherfucker!"

Hét évadot kellett nyomon követnünk ahhoz, hogy Miami legjóhiszeműbb szellemben tevékenykedő sorozatgyilkosát lássuk megbukni. Az igencsak megosztó hatodik szezon után (végén) az írók meglépték azt, ami jó néhány rajongó álmát teljesítette be. A kérdés csak az volt, hogy milyen irányba terelődik a lelepleződés, illetve, hogy az írók mennyire sikeresen veszik az akadályokat és a sorozat nívójához mérten képesek-e annak univerzumában racionális karakterfejlődésre. A válasz önmagában nem evidens, ugyanakkor szükségszerűen megosztó, de az biztos, hogy a Dexter hetedik nekifutása a sorozat legszebb perceit megidézve vált egy kiváló évaddá - annak minden ballépésével, irracionális megmozdulásával, és olykor szkepticizmusra okot adó kivitelezésével.

De dramaturgiája, váltakozó tempója és gyönyörű karakterizációja magasan besorolja a legjobban sikerült etapok közé. Az írás Spoileres.

Minden bizonnyal az íróknak volt idejük felkészülni a helyzetre, amikor Deb a felismerés mezejére lép, amely kíméletlen erkölcsi szenvedéssel jár a számára. Az abszolút tiszta erkölcsű - de utánozhatatlanul mocskosszájú - zsaru, karrierje kvázi csúcsán megtudja, hogy a testvére pont olyan rohadék, mint amilyeneket üldöz. Itt érdemes megjegyezni, hogy Jennifer Carpenter játéka messze túlnő eddigi önmagán és erején felül teljesítve hozza ki a helyzetből a lehető legfaszábbat.

Erősen benne volt a pakliban, hogy Dex menekülőre fogja a dolgot és talán saját húga fog macska-egér játékot játszani vele, de a dolgok máshogy alakultak. És itt kúszik be ügyesen a szezon legerőteljesebb vonulatát képező dilemmája, amely végig biztosítja a minőségfaktort és ezáltal hullámvasútra ülteti a nézőt. Morális támpontokat feszegetve, majd azokat áthágva egyensúlyozik Debra a jó és a rossz határmezsgyéin, miközben Dexter igyekszik a számára lehető leghelyesebben cselekedni. Már, amennyi kitelik egy sorozatgyilkostól. De mint kiderül ő sem tökéletes, és nem képes minden helyzeten uralkodni, még akkor sem ha jobbára sikeresen oson ki a legszorítóbb szituációkból is.

Az írók ráadásul nem elégedtek meg annyival, hogy ezt a kapcsolati hálót boncolgassák, mellé még teletömték az évadot csodás mellékvágányokkal. Rögtön a kezdeteknél képbe kerül az ukrán maffia véreskezű uralkodója, Isaac Sirko (Ray Stevenson nem fél megmutatni milyen egy brillírozó karakterszínész), akihez szoros kapcsolat fűzte azt a fickót, akit Dexter hidegvérrel meggyilkol a repülőtéren. Így a vadász és az űzött vad aspektusát ez a szál biztosítja az évad háromnegyedéig, feszes izgalmakkal karistolva végig a vázat. Sőt, ezen túlmenve olyan dialógusokat biztosít eme két radikális gyilkos között, amely miatt oly sokan imádjuk ezt a Showtime-showt. (Felelevenítés gyanánt a tizedik részről írtakat javaslom).

Aztán az egykori hadnagy szerepében félelmetes irritáló erejét megcsillogtatva Laguerta megsejti, hogy imádott Doakes őrmesterére talán mégsem illik a Bay Harbour Butcher leírása. Ezért nyomozni kezd és hiába állják útját a nyilvánvalóbbnál nyilvánvalóbb ál-bizonyítékok, azért sem képes leszakadni a témáról. Mindezt leginkább természetesen Deb sínyli meg, aki körömszakadtáig védi bátyját, de előbb-utóbb elszakad a cérna (de erről később).

Mindezek mellett pedig az írók még egy szerelmi szál kiteljesedését is megkockáztatták, amely rizikó végül kamatozott. Egy brutális gyilkosságsorozat nyomozásába gabalyodik az őrs, melynek tettese épp életfogytiglani börtönbüntetését tölti, amikor bejelenti, hogy elárulja hova kaparta el a hullákat. Nem egyedül csinálta, így a lányt, aki anno tizenhat éves volt kénytelen bevonni ismét az ügybe az osztály, amikor belebotlik Dexterbe. Hanna-ban (Yvonne Strahovsky szép játékkal él túl egy nehéz játszmát) hamar kiszúrja azokat a jellemvonásokat, amelyekből kiderül, hogy a lány voltaképp nem is irtózik a gyilkolás művészetétől annyira, mint megjátszott viszolygása mutatja.

Ismételten dicséret illeti az íróbrigádot, mert ezt a kapcsolatot is ragyogó ütemben, tégláról-téglára építették fel. Dexter végre szembetalálkozik azzal a nővel, aki nem csak, hogy elfogadja életvitelét minden feldarabolt hullával együtt, de még meg is érti ezt a fajta függést, sőt, lélekben nem áll túl távol tőle. Ironikus, hogy mindezek ellenére kell megszabadulnia a lánytől.

A sok fényező szó után azért nem lehet elmenni amellett, amit idén Quinn-el műveltek. Az egy másik dolog, hogy a szerepet eljátszó Desmond Harrington pont úgy fest, mint aki kokainfüggése csúcsán jár, de hogy ilyen látványosan az ég világon semmit se kezdjenek a karakterével, sőt, egyenesen feleslegessé degradálják az már nagyon nem járja. Ahogy idén Masukának sem engedtek sok poént, Batistát pedig félig már ki is írták a történések fonalából.

A finálé annak ellenére, hogy meg sem közelítette a második vagy negyedik évad végén a nézőktől felhangzó szitokszó-áramlatot (értsd: sokkal kiszámíthatóbb volt) mégis hozott magával valamit. Konklúziót és fordulópontokat. Mind Dex és mind Debra egy olyan életpontra érkezett, amely száz százalékosan befolyásolja jövőbeni létüket. És kissé hihetetlen (de valahol annyira mégsem), hogy idén ez a harmadik sorozat, amely a negatív befejezés ígérete felé billenti a cselekményt. Hiszen tragikusan gyönyörű, ahogy az igazságszolgáltatás teljes szolgálatában álló hadnagy olyannyira meginog, hogy lelövi saját felettesét, azért, hogy megvédje sorozatgyilkos bátyját. De még ennél is szebb az a záróképsor, ahol a tulajdonképpen sokkban lévő hugi a bátyó karjába kapaszkodva siklik az újévet ünneplő embertömeg között. Érzelmi csúcspont, morális degeneráció.

Doakes flashbackjeiért pedig virtuális vastaps illeti a készítőket.

Most aztán adott a kérdés: vajon az írók valóban olyan sötét jövőkép felé lökik a két főszereplőt, amelyet a szezon végén megalkottak, a happy end totális megtagadásával? És a voltaképp hat évadon át szimpatikussá tett főhőst negatív figurává változtatják? Mondhatnak akármit a szakértők, de erre kurvára kíváncsi leszek. 8/10