Címként A Bondurant fivérek sokkal találóbb lett volna, mert John Hillcoat és Nick Cave újabb közös szerelemgyereke inkább szól a testvérek életéről, mint a táptalajt szolgáltató szeszcsempészetről. Hillcoat filmjében nincs mélység. Cave ezúttal nem ereszkedik túlzottan alá a téma éjfekete, vértől és szesztől bűzlő bugyraiba, nem kaparja ki a belsejét, inkább a felszínen hozza ki belőle, amit csak tud, de ez alkalommal ez egyáltalán nem baj. Sőt. A Lawless pont ezen tulajdonságából adódóan egy kellemesen vagány film, aminek van töke és ezt újra meg újra be is bizonyítja.
Matt Bondurant történelmi regényéből adaptálták a cselekményt, amely a "volt egyszer három kemény, kisvárosi legény, akik a szesztilalom idején abból éltek, amiből nem szabadott volna, és akikről született egy legenda, miszerint elpusztíthatatlanok" sztorit meséli el klasszikus elbeszélés formájában. Tehát: erőszakkal tarkítva, szexel édesítve, és bajtársiassággal fűszerezve. De voltaképp a karakterek, és a bőrükben élvezettel fészkelő színészeknek köszönhető, hogy a film olyan szórakoztató magasságba emelkedik, ami nem hihetetlen, nem váratlan, csak furcsa, ahhoz képest mennyire szimpla és eredetiségtől mentes.
Tom Hardy egy kibaszott kőszikla. A morózus, tekintélyes, és egyben a legtöbb tiszteletet kivívó fivér. Az egész játékidő alatt morog, lázong, kötekszik, dohányzik és a vértől piszkos bokszerét szorongatja, de úgy, hogy minden megmozdulásával lök egyet a minőségen. Az igazi faszagyerek, a reszelős hangú, acélból gyúrt koponyájú színtiszta tesztoszteron, aki még azt a dumát is ellövi, hogy a férfi nem az erőszaktól lesz FÉRFI. Az ő ellenpólusát képezi az - ezúttal - is gyenge, vézna szerencsétlenként tökéletes Shia Lebouf, aki a játékidő végére felnő bátyja elvárásaihoz, kemény és határozott férfivá érik a durva következmények hatásától. Csak nehezen hiszed el neki, és az sem feltétlenül tesz jót, hogy a második félidő erőteljesen az ő történetszálára fókuszál. Guy Pearce kegyetlen, tisztaságmániás, mocsoktól irtózó főgenyája egyszerre karistol a paródia és a vérkomolyság határmezsgyéin, talán pont ettől válik karakteressé a jelenléte. Mia Wasikowska, de főleg Jessica Chastain jelenlétére azért van feltétlenül szükség, hogy meg ne fulladjunk a szesztől, dohányfüsttől és a tesztoszterontól besűrűsödött páragőztől.
A végjáték talán kissé túl bárgyú és megalkuvó ahhoz képest, hogy mennyi vér folyik a majd kétórás játékidő tetemes része alatt, de mivel igaz történet mentén íródott, kissé nehézkes belekötni. Maradjunk annyiban, hogy ha három homlokegyenest más jellemmel bíró testvérről szól a történet, akiket egytől-egyig sikerül megkedveltetni a nézővel, akkor a játékidő tizedik percében már tudni fogod, hogy valamelyiküknek meg kell majd halnia. De ez true story. A cselekmény végstádiumára azonban mindenki kellő mód beérik, szépen levezetődnek a már jó néhányszor látott klisék, és amikor a narráció végszava után pereg a stáblista, akkor egyszer csak ott terem egy félmosoly az ember arcán. Ilyet is tudni kell (élvezni). 7/10