Sosem gondoltam volna, hogy a Dexter-ben fogok találkozni a világ egyik legfaszább, szerelemről szóló dialógusával, amit valaha írtak. Egy olyan sorozatban, amely az előző évadánál csak árnyéka volt önmagának és amelyik a hetedik évét tapossa kőkeményen. Mert a "Bay Harbor Butcher" aktuális évadja szárnyal, repül, valami olyan elképesztően gyönyörű ívben, amire régen volt példa. A tovább mögött spoilerekbe botolhatsz.
Hosszas tapscunami illeti a jelenlegi írókat, mert annak ellenére, hogy fel-felbukkannak bakik, hibák, amit a karakterekkel művelnek idén az több, mint merésznek mondható. Ahogyan precíz és természetes dramaturgiai mozdulatokkal egymásba fésülik a különböző szálakat érzelmek, morális kérdések, lezajlott, eltitkolt és levegőben lógó gyilkosságok terén az elképesztően hatásos bravúr.
Ellenségből képesek pillanatokra barátot faragni, az egyik legmeghatározóbb személyt (itt jegyezném meg, hogy Ray Stevenson olyan kibaszott hatalmas színésszé emelkedett a szememben, akinek egyetlen kósza gesztikulációjából mindent, de komolyan mindent ki lehet olvasni), aki jelenleg hatással van a hullámok között őrlődő sorozatgyilkos főszereplőre. Emellett végre újra tapinthatóak olyan momentumok, amelyek anno a sorozatot egyedivé, utánozhatatlanná, és hihetetlenül expresszív drámává fejlesztették. A monológok izzanak a fantasztikus revelációktól, forr bennük a vágy, lebeg az illúzió édes illata és az otthon, a lelki megnyugvás utáni vágyódás kínkeserves állapota - a tengerparti jelenet a napfényként megcsillanó Yvonne Strahovskival megint olyasmit hozott felszínre, amelyre talán Rita vagy Lumen óta nem volt példa.
De valahol ott kezdődik (vagy inkább folytatódik) a zseniális szint küszöbe, amikor Isak Sirko egy buzibárban iszogatva, kacér mosollyal az arcán közli azzal a fickóval, hogy meleg, akit minél hamarabb meg akar ölni. Akivel, ha mások a körülmények életre szóló barátság köttethetne - de ez nem az a Miami, és ez nem az a helyzet. Majd ezt követően siklanak be a záróképsorok egy klasszikus, határozott, de bizonyos szegmenseiben mégis kétkedő Dexter monológgal, amely kívülállóságról, biztonságról, és otthonról mesél csodálatosan...Nem csoda, ha újra akarja nézni az ember.
