007 – Skyfall (2012)
Daniel Craig négy év szünet után újra magára kapta az öltönyt, hogy szembenézhessen önmagával, a múltjával és a sorsával. Meg persze a rosszfiúkkal, nagyon, nagyon rosszakkal. A Heath Ledger Jokerét idéző Javier Bardem sztoikus nyugalommal, tébolyult kiszámíthatatlansággal és a hidegvérű gyilkosok hüllőtekintetével kelti életre a Gonoszt, ám sajnos még így sem lett olyan agyafúrt és gigantikus ellenfél, mint amilyennek szánták. Ennek pedig egyetlen oka van: Bond. Ugyanis ha nem egy ilyen kivénhedt, rozsdás 007-esnek kéne végigkínlódnia magát a filmen úgy, hogy sokszor szinte már rossz nézni, akkor kettejük rivalizálására is nagyobb figyelem juthatott volna. Így viszont a sok lelkizős üresjárat feleslegesen húzza szét a játékidőt, és hiába feszít Craig a menő szövetkabátjában messzibe révedő tekintettel, a kiégett Bond már csak mérsékelten tudja lekötni a figyelmet. Ennek következtében a Skyfall bár kétségkívül tartalmaz remek akciójeleneteket, ügyes megoldásokat és sok kis utalást a korábbi epizódokra, mégis túlságosan gyakran veszíti el a lendületét ahhoz, hogy egy erős közepesnél magasabb szintre küzdje fel magát. 6/10
Prometheus (2012)
Ridley Scott Alien-előzményfilmként beharangozott agybaszásában néhány tudós kutatja az emberiség eredetét egy idegen bolygón, ám nem egészen azt találják ott, amire számítottak. Ahogy mi sem egészen azt találjuk a képernyőn, amire számítottunk. Kivéve persze a látványvilágot, vizuálisan ugyanis baromi erős a Prometheus; impozáns űrhajó és lélegzetelállító tájak, nosztalgiát ébresztő, szűkös belső terek, sötét, fojtogató barlangrendszerek igyekeznek abba a tévhitbe ringatni bennünket, hogy egy igényes sci-fi-horrorral van dolgunk. Ám az érdekes felvezetést követően úgy omlik össze a film, mint a Firefox egy átlagos reggelen. A tudósok megalapozatlan döntései, irracionális viselkedéskultúrája kétségbe ejtően ostoba fordulatokhoz és olyan röhejes horrorelemekhez vezet, amitől a füled is kettéáll. A karakterszegény szereplők többsége csak teszkó gazdaságos fogyóeszközként funkcionál, hogy az idétlen, péniszfejű szörnyeknek legyen kit megcsócsálniuk, és a különböző metamorfózisok káoszával csak még inkább összezavarjon minket. Közben meg persze egyik értelmetlen jelenet követi a másikat, bárminemű következetesség nélkül, mintha a film fele a vágószobában maradt volna. A dramaturgia akár a levágott fejű hidra: amint egy kérdést megválaszol, máris kettő másik nő a helyébe, és legtöbbször még csak támpontot sem ad, hogy kisilabizálhassuk a lényeget. Filozofikus gondolatfoszlányaival Ridley Scott a világot akarja megváltani, csakhogy közben elfelejt filmet rendezni. Inkább írt volna belőle könyvet, akkor legalább kezet foghatna L. Ron Hubbarddel. Így viszont a végére csupán egyetlen nagy kérdés marad megfagyva a levegőben: Mégis mi a faszom volt ez? 3/10
Looper – A jövő gyilkosa (2012)
Az utóbbi évek egyik legeredetibb alapötletéből készült akció-sci-fi-ben Bruce Willis keményfiút játszik, az elmaszkírozott Joseph Gordon-Levitt meg Bruce Willist, de olyan természetes és finom gesztusokkal adja vissza annak jellegzetes mimikájának és testbeszédének apró rezdüléseit, hogy az valami hátborzongató. A 30 évvel későbbi technológiának hála időutazással a jelenbe juttatott rosszfiúk lepuffantására szakosodott Gordon-Levitt egy napon idősebb önmagát találja a puskacső előtt, aztán elszabadul a pokol; mindenki elkezd üldözni mindenkit, majd megjelennek a tárgyakat röptető mutánsok, és csak a Jóisten tudja, mi fog ebből még kisülni. Jobban mondva a végére már mi magunk is erőteljesen sejtjük, hála a hullámzó dinamikájú forgatókönyvnek, ami hiába lett megtömve zseniális ötletekkel, itt-ott bizony erejét vesztve ingázik a kisebb akciójelenetek között, és a közepétől nagyjából már egész jól behatárolható, hogy merre is tart ez az egész. Kisebb-nagyobb megingásai ellenére azonban mégis egy egészen remek film ez, érdekes történettel és figyelemre méltó alakításokkal. Kicsit több puskaporral viszont még ennél is jobb lehetett volna. 7/10