A konzerválás művészete

A rosszabb horrorfilmek mindig úgy kezdődnek, hogy bulizós fiatal srácok és lányok letérnek a főútról, majd a térképen sem jelölt, eldugott földutakon zötykölődnek, mert akkor biztos gyorsabban célba érnek. Arról persze gőzük sincs, hogy a legelvetemültebb gyilkosok pont az ilyen térképen sem jelölt, eldugott földutak menték szeretnek garázdálkodni, így a rosszabb horrorfilmek általában úgy folytatódnak, hogy a bulizós fiatal srácok és lányok egyesével fognak a saját vérüktől lucskos fűbe harapni. A Viasztestek pedig pontosan ezzel a felállással indít, hősei pontosan ilyen bulizós fiatal srácok és lányok, méghozzá abból a fajtából, akik ha meglátnak egy félig nyitott ajtót, nem bírják ki, hogy ne lessenek be mögé – és mint tudjuk, a félig nyitott ajtók sokszor iszonyú rémségeket rejtenek. Olyan rémségeket, melyek az adott szereplő szemszögéből nézve jobban tennék, ha az ajtó mögött maradnának. Ám ha egyszer az ajtó kinyílt, a borzalmak panoptikuma feltárja kapuit, és nagy szeretettel köszönti kíváncsi látogatóit a Viaszbabák Háza.

Még a Zárva feliratú tábla sem képes visszatartani szeleburdi hőseinket, akik ha már egy isten háta mögötti városban rekedtek, mindenféleképpen szeretnék megsasolni a Vincent nevű meg nem értett helyi művész alkotásait, de nagyon hamar szembesülniük kell azzal is, hogy Vincent pont az ilyen kíváncsi látogatókból készíti élethű viaszszobrait, és nem feltétlenül öli meg őket előtte. Ennél fogva aztán – ahogy az a rosszabb horrorfilmekben lenni szokott – kezdetét veszi a hajsza, és lehet tippelgetni, hogy végül ki marad életben.

A sztori vígan csörgedezik tehát az elcsépelt klisék medrében, mégse válik unalmassá, mert a filmnek van stílusa, emellett pedig láthatóan mindent elkövet, hogy nézőjét kellően elszórakoztassa. Így aztán minden olyan elemet felvonultat, amire csak egy menekülős-trancsírozós horrornak szüksége lehet. Lesz itt elhagyatott város, aberrált gyilkos, látványos-gusztustalan halálnemek, sztriptízelő periszhilton, és még ha nem is lehet ráfogni, hogy különösebben félelmetes vagy ijesztő volna, a viaszbabákkal benépesített szobákat átlengi egyfajta beteges báj, ami időről-időre felborzolja a szőrt a tarkónkon. Az emberi testeket rejtő viaszréteg rideg merevsége, az arcukon húzódó széles műmosoly és az őket körülvevő ósdi bútorok igazi, kísérteties atmoszférát teremtenek, amitől a hideg futkos a hátunkon. Még akkor is, ha nem feltétlenül értjük, miért marad Elisha Cuthbert karaktere egyedül a házban, ha annyira fél odabent…?

Az efféle logikai döccenők persze kikezdik a film hihetőségét, de szerencsére az írók nem estek akkora túlzásokba, hogy a szereplők intelligenciaszintjét a legkisebb elfogadható érték alá csökkentsék (Jared Padalecki figurája azért erőteljesen kóstolgatja azt a határvonalat), így a karakterek többsége sem idegesítően ostoba, hanem inkább olyan szerethetően butuska, mint a kisöcsi, aki nem érti, miért nevettek a disznóvicceken. Egyszerűen működik a film, és ez a lényeg. Végig elszórakoztatja és izgalomban tartja a nézőt, és bár túl magasan az átlagból sem emelkedik ki, legalább nem süpped üresjáratokba, ill. nem csapja tökön magát egy tompa élű baltával, ahogy azt a rosszabb horrorfilmek teszik. 6/10