„Ha egy félelmet nem lehet kifejezni, lehetetlen legyőzni.”

Ben Mears sikeres író. Ám lelkét sötét, gonosz emlékképek gyötrik, melyek gyökerei a régmúltba nyúlnak vissza. Ben éppen ezért ellátogat gyerekkora színhelyére, a Jerusalem’s Lot – röviden ’Salem’s Lot – nevű porfészekbe, hogy kiírja magából a dühöngő démonait. Számításait azonban némileg keresztülhúzza az, hogy a rémálmok forrását képező, és azóta is elhagyatottan álló Marsten-házat nem sokkal Ben érkezése előtt vette ki két titokzatos alak. A dolgokat pedig még tovább bonyolítja a város szürke hétköznapjait felforgató eltűnések és rejtélyes halálesetek hirtelen elszaporodása…

Ahogy Kingtől megszokhattuk, lassan kezd;  házról-házra építi fel a várost, s ugyanezzel a komótos nyugalommal mutatja be a házak lakóit is. A rá jellemző kényelmes, ráérős tempóban időz el egy-egy családnál, hogy a részletes leírásokat belső hangok és fel-felszakadó emléktöredékek útján mélyítse el anélkül, hogy akár egy percre is untatna bennünket. Megismerjük a szereplőket, a szokásaikat, a gondolataikat, a félelmeiket. King nem sajnál száz oldalt sem ’Salem’s Lotra fecsérelni, mert mire a nap első sugarai végigsimítják a házak kéményeit, és a város ébredezni kezd, mi már úgy ismerjük a környéket és az ott élő embereket, mint a tenyerünket. King több tucatnyi karaktert vonultat fel, melyek mindegyikének megvan a maga kisebb-nagyobb szerepe a történetben, s olyan természetes könnyedséggel mozgatja őket, hogy egy pillanatra sem akar szétesni a cselekmény. És az apró visszautalásoknak, megjegyzéseknek hála, a nevek sűrűjében sem fogunk zavarodottan pislogni.

Lassan, precízen bontakoztatja ki a cselekményt, és bármennyire is fest békés, barátságos képet a városról, a sorok között végig ott lappang valami megfoghatatlan, kimondhatatlan, mégis tisztán érzékelhető feszültség, melynek sötétsége kiömlő tintaként lepi el a lapokat. Nem kapkod, nem siet sehová, apránként tölti meg kételyekkel és félelmekkel az emberek szívét. De ahogy egyre többen halnak meg rejtélyes körülmények között, ahogy egyre több holttestnek kél lába a hullaházban, és ahogy egyre több halott tér vissza szeretteihez a túlvilágról, a tempó úgy vesz fel egyre gyorsabban lüktető ritmust. A megrázó sorok pattanásig feszítik idegeinket, míg végül a pokol kapuja nyílik meg a város alatt, ami fekete lyukként szippantja magába ’Salem’s Lotot az utolsó naplopójával együtt.

Hiába a lassú kezdés, hiába a rengeteg leírás, a Borzalmak városa az első oldaltól az utolsóig izgalmas, letehetetlen olvasmány, ami a klasszikus vámpírregények legjobb hagyományait követve, a fiatal Stephen King tehetségével és lelkesedésével kiegészülve eteti az ágyunk alatt lapuló szörnyet, kellemes-hátborzongató éjszakát kívánva minden kedves olvasójának.