Stikli kolléga egy gyomormegfekvős darabbal csatlakozik a Horrorfeszthez, egyenesen Pascal Laugier már-már legendásan erőszakos filmjét cincálja szét - miután az, előtte ugyanezt tette vele. Ezúton is köszönjük a közreműködést. (Gevin)
Fiatal lány szalad ki egy sötét épületből. Haja látszólag papírvágó ollóval, fodrászokat megszégyenítő minőségben levágva, testét vágások, hegek és nyílt sebek borítják. A lány képtelen értelmesen megnyilatkozni, nyöszörög, de tovább fut, amennyire a lába engedi. Zsupsz, ugrunk vagy tizenöt évet, és máris egy véres mészárlás kellős közepén járunk, melynek ritmusa megteremti a nézőben azt az érzést, hogy valami elképesztően elvont másfél óra elé néz.
A francia horrorfilmek pedig már csak ilyenek. Apró definiálásbeli változtatással azonban élnem kell, ugyanis a Mártírokat sem nevezném kimondott horrorfilmnek. A horrorisztikus dráma a legtalálóbb, mellyel a filmet, mondanivalóját, és megvalósítását egyaránt illetni lehet, és kell is. De ha már olcsó hasonlítgatásokat teszek, akkor azt is le kell szögezni, hogy a tipikus amerikai, horrorelemekkel átszőtt filmekhez képest mi, európaiak valahogy elménk legbetegebb bugyraiból előhalászott ötletfoszlányainkat is néha brutálisabb módon, sokkolóan és a lélekre nagyobb hatást gyakorolva tudjuk előadni, mint tengerentúli haverjaink.
Ez alól pedig a Pascal Laguier által jegyzett film sem kivétel, melyben a halál utáni, létnek vitathatóan nevezhető állapotot keresik az emberek. Emberek? Mondhatnánk őket szektának is, de a konklúziót mindenki szűrje le magának. Ha ezek alapján valami elmebeteg nemzetnek nézik a franciákat, istenúccse lehet még igazat is adok nekik. Már a kezdő képsorok is összezavarhatják az egyszerű nézőt, és nyugodtan kijelenthetem, hogy ez a játékidő előrehaladtával sem fog megváltozni. Nem lesz itt semmiféle hullámvasút, csak a színtiszta megdöbbenés.
Az első reakciókból felocsúdva viszont arra jön rá az ember, hogy mintha végig két filmet nézett volna. Egyrészről a bosszú sztori folyik le, másrészről viszont tovább is halad egy egészen brutális végkifejletig, melyről filozofálni lehet, csak éppen a film is kijelenti, hogy teljesen felesleges. A minimális szétdaraboltság érzése és a magának ellentmondó konklúzió azonban nem oldozza fel a néző meggyötört lelkét, és ugyan személy szerint csak részben hagyott bennem mély nyomot, a megtekintés után remélhetőleg hetekkel el is párolog, nagyon gyorsan. Ezt pedig már csak azért is remélheti a megtekintő, mert a nyílt erőszak ilyetén ábrázolása elképesztően öncélú, hangozzon bármilyen elcsépelten és klisésen. Néhány eltúlzott jelenet is azt támasztja alá, hogy bár kétségkívül jelen van világunkban a brutalitás, a hétköznapi embernek nem biztos, hogy ennyi szenvedés jut osztályrészül.
A Mártírok így igazából nem ajánlható senkinek. Acélos szívűeket, és feloldozást nem remélőket egyenes út vezeti a filmhez, mégis a fentebb felsorolt hibák könnyűszerrel kizökkenthetnek bárkit. Felkavaró képsorai megmutatják, hogy ennek a műfajnak is van lelke, és egyszerűen, de masszívan szorítja kevéske nézőjét, aki érez magában annyi bátorságot, hogy szembenézzen azzal, amit a film nyújt. Kemény lesz, de néha ilyen is kell. 7/10