Az élők... és a holtak. Időről időre mindnyájan hallunk történeteket...a Másvilágról.
Érdekes és némileg elgondolkodtató, hogy a legjobb, a félelmeinket leginkább felszínre hozó, remek atmoszférikus horrorok azok, amelyek PG-13-as besorolással készülnek. Valószínűsíthetően azért, mert nem apellálnak az öncélú brutalitásra, nincs bennük hektoliterszámra folyó vér, sem az erőszak bármilyen eltúlzott beteges formája. Egyszerűen nem tehetik meg. És éppen ezért, ha hatásosak akarnak lenni, akkor egész más eszközökhöz kell fordulniuk. Mint a hihetetlen expresszív atmoszféra megteremtése, a képzeletet, a tudatalattit megcélzó félelmek kinyilatkoztatása, amely a fantáziánkkal párosodva sokkal mélyebb, elemibb félelmet képesek ébreszteni bennünk, annál, hogy valakit halálra kínoznak. Ha mi magunk képzeljük el mindezt a körülmények, a neszek, a rémisztő dolgok hatására, akkor ahhoz szükségtelen látnunk a borzalom legexplicitebb részleteit. Nos, Alejandro Amenábar horrorja képes erre.
A Más világ szkriptje már azért önmagában figyelemreméltó, mert a jó kosztümös horror ritka, mint jó fekete jégkorongozó az NHL-ben. A történet szerint 1945 körül járunk, a második világháború végén Jersey szigetén, ahol egy fiatal nő egyedül neveli két gyermekét a hatalmas viktoriánus otthonukban. A férj másfél éve vonult ki önként a frontra és azóta sem tért vissza. A cselédek egyik napról a másikra eltűntek szó nélkül, az utolsó fizetésüket is hátrahagyva. Három új szolgáló érkezik a házhoz, akiknek szigorú szabályokat kell ütemesen betartaniuk, ha valóban itt akarnak dolgozni. Őszintének és keményen dolgozónak kell lenniük a feladat betöltéséhez, ráadásul a két utód különös odafigyelést igényel, mert ritka betegségben szenvednek: nem érheti őket erős fény. A ház sűrű félhomályában, a legszigorúbb erkölcsi és nevelési elvek közt napról napra furcsább dolgok történnek, amitől a nő és a gyermekek egyre nyugtalanabbá, egyre rémültebbé válnak. A titkokat pedig minél inkább belepi a folyton sűrűsödő köd..
A zárt ajtók, a hideg színek, a rideg berendezések és a szigor között a feszültség kivirágzik. Amenábar kiváló érzékkel pumpálja feljebb az adrenalint és hoz létre egyfajta misztikus suspense-t. Az időzítés, a kicsúcsosodó, remek ütemben kinyíló expozíció pedig hozzásegíti a nézőt, ahhoz, hogy lassan, hullámokban átjárja a rettegés. Nem olyan félelem ez, mint az elhagyatott erdőben menekülő fiatal lány, aki az őrült gyilkos elől lohol. Ez egy teljesen más, rideg érzés, az idegentől, az ismeretlentől, az okkultizmustól való félelem, amelynek ez az izolált helyszín tökéletes táptalajt biztosít. Ezért amikor az ajtók csukódnak, a függönyök kizárják a fényt, és a biztonságot jelentő sötétségben megszólal a zongora, vagy egy gyermek elhaló sírása, az embert hajlamos átjárni a hideg. Amikor az ajtó pedig szegény-szerencsétlen Nicole Kidman orrára csapódik, majd be lehet szarni. És persze az egyik legfontosabb kelléket semmiképp sem szabad figyelmen kívül hagyni, hiszen a frusztráló, hirtelenül becsapódó hangeffektek nélkül (amiért szintén a rendező úr dicsérhető) messze nem lenne ilyen mértékű az impresszió.
Persze nem szabad elfelejteni, hogy ez a film valójában egy dráma. Ahogy az is nyilvánvaló, hogy első megtekintésre a történet teljes ismeretlenségében sokkal nagyobb hatást garantál a mozgókép, mint másodszorra (vagy sokadszorra). Hiszen a hihetetlenül fontos, ezen sorok közt direkt kikerült fordulatok adják a film legnagyobb aduászát, amely megkoronázza és tulajdonképpen mesterművé teszi a halálról és a holtakról értekező produkciót. Mert a filmben minden dialógus eszméletlenül jól megírt, jól kivitelezett és bármikor idézhető anélkül, hogy az ember egy leheletnyi giccset vagy közhelyet érezne benne. És mikor mindez, a felismerés, a misztikus események kiteljesednek, hirtelen minden addig rejtélyesnek hitt dolog értelmet nyer. Nicole Kidman Golden Globe-ra és Baftára jelölt alakítása pedig gyönyörűen simítja tragikus, ám de felszabaduló végkifejletbe a történetet. Egy család drámája. Lenyűgöző. 8/10
