Az utóbbi évek legeredetibb sablonos horrorfilmje
Ha néhány fősulis jóbarát egy távoli erdőben jól eldugott kis kunyhóba indul kiereszteni a gőzt, ahol nemhogy egy rendes benzinkút, de még csak térerő sincs, az általában se a szereplők, se a nézők szempontjából nem szokott túlságosan kedvezően elsülni. A zsánert az utolsó csepp véréig kiszipolyozó, egymást koppintó selejttermékek sűrűjében ugyanis manapság már szinte lehetetlen valami új ötlettel vagy rendes sztorival előállni. Joss Whedon (Bosszúállók) azonban még tudja, mi a különbség a koppintás és a merítés között, így baromira ismerős elemekből építkező, mégis teljesen egyedi történetet rejtő forgatókönyvéből Drew Goddard (Cloverfield) rendezett egy szemtelenül ironikus és mocskosul szórakoztató, kult-gyanús remekművet. Egy olyan remekművet, ami a felszínen nem tűnik többnek egyszerű tucathorrornál, ám a felszín alatt még számos, önmagára és a klasszikusokra reflektáló, finom humorral meghintett réteg húzódik, melyek mindegyike csak arra vár, hogy felfedezzük magunknak.
A Ház az erdő mélyén nem pusztán Joss Whedon és Drew Goddard szerelmeslevele a horror műfajának, hanem egyfajta karikatúrája is annak: miközben tankönyvszerűen felmondja a zsáner leginkább elkoptatott kliséit a halál hírnökeként funkcionáló, ijesztő benzinkutastól egészen a váratlanul feltáruló pinceajtóig (amit „biztos csak a huzat nyitott ki”), ügyesen ki is figurázza azokat. Ám ahelyett, hogy az elvetemült paródiák útját követve a végletekig eltúlozná őket, inkább csak sunyi módon itt-ott beletorzít egy kicsit, mialatt a saját véleményének is hangot ad. Whedon nem csak a horror műfaját és annak nagyjait, hanem azok rajongóit és alkotóit is pimaszul bírálja csípős megjegyzéseivel, s közben kikacsint a tömegtermelés nyomására folyamatosan elszegényedő mai kínálatra is, ahol a legtöbb író fantáziája kimerül annyiban, hogy sima zombikat vagy inkább extra-brutál-darabolós zombikat zúdítsanak-e az emberiségre?
Végezetül pedig az átlagos-buta tinihorrorként induló történet az utolsó harmadában a műfaj valamennyi klasszikusát megidézi, amikor a Whedon kezéből szándékos véletlenséggel kicsúszó póráz egy olyan őrületes végjátékot szabadít el a képernyőn, amire senki emberfia nem számíthat. És még ha néhány kérdés lógva is marad utána, mégis ez az a zárás, és ez az a mestermű, amire minden horrorrajongó már jó ideje várt; ez az a másfél hektoliternyi friss vér, amire a zsáner beszáradt ereinek már annyira szüksége volt.
Nagyon nem mindegy mellesleg, hogy ki mekkora műfaji előismerettel, ill. milyen elvárásokkal ül le a film elé. Hiszen aki arra számít, hogy a szereplők az első perctől az utolsóig térdig gázolnak a vérben és a belekben, vagy hogy percenként elnyomnak egy orbitális poént, miközben a feszült helyzetek és a kiszámíthatatlan fordulatok váltogatják egymást eszeveszett tempóban, azt nagy valószínűséggel nem kis csalódás fogja érni. A Ház az erdő mélyén horror is meg nem is, vígjáték is meg nem is, sablonos is meg nem is, eredeti is meg nem is; mégis egy brutálisan jól felépített, őszinte tisztelgés a klasszikus rémtörténetek előtt, melynek képsorain nem csak az érződik, hogy mekkora odaadással készült, hanem az is, hogy rajongóktól rajongóknak. 8/10
