’A kézi kamerás balfékek’ legújabb epizódja

Akár hiszitek, akár nem, a Grave Encounters csak egy ijesztgetős horrorfilm volt. Nem a természetfeletti erők rémlátomásainak manifesztálódó démonait megörökítő felvételek valódi, hamisítatlan szalagja, hanem csak egy egyszerű film, amit egyszerű emberek készítettek. Legalábbis a folytatásban ezt szeretnék elhitetni velünk. Szerencsére azonban egyes megrögzött filmbuzik szagot fognak, és eltökélik, hogy bizonyítékot szereznek ezen állítások cáfolására, így egy rakás kamerával felszerelkezve elindulnak, hogy felkutassák a Grave Encounters kísérteties helyszínét, és fényt derítsenek az igazságra. Bár ne tennék…

Már nem azért, mert ezzel halálos veszélybe sodorják magukat, hanem mert egyúttal bő másfél órányi megkeseredett gyötrelembe hajszolják a nézőt. A lehangolóan unalmas, kétségbe ejtően hosszúnak tetsző expozíció nagyjából a játékidő feléig nyúlik el, mialatt az írók azt se tudják eldönteni, hogyan álljanak egyáltalán neki a sztorinak. Így aztán csak egy helyben tapos a cselekmény, mint DiCaprio a jeges vízben, miközben mintha még a mai trendnek megfelelően ironizálni is megpróbálna, ám annyira nem megy neki, hogy szinte sérvet kap az erőlködéstől. Viszont egy örökkévalóságnak tűnő háromnegyed órával és néhány ősz hajszállal később hőseink végre elvergődnek a helyszínre, ahol a rendkívül hatékony security mellett a „Death Awaits” feliratú ajtó áll hívogatóan, ami mögött semmi jó nem várja őket. Minket se.

Mert az újrahasznosított helyszíneken – igen, az összefirkált fal és a retkes kád mentén – felállított kamerák élesítését követően már kezdetét is veszi a kiábrándító gagyiságok hajmeresztő cirkusza. Minden megalapozottság nélkül, egyik pillanatról a másikra megvadul a ház, és csak úgy fosni kezdi magából a gyilkos szellemeket, amik mellesleg úgy néznek ki, mintha szopóálarc lenne a fejükre húzva, és közben egész jeleneteket emel át olyan filmekből, mint pl. a Ház a Kísértet-hegyen. A röhejesen hatásvadász ijesztgetésekkel támadó film végül a saját ötlettelenségébe döglik bele, amikor a végén már a szellemek kamerázzák az élőket és a tengernyi random f*szság úgy lepi el a képernyőt, mint Jerry O’Connellt az éhes piranhák. Mondanám én, hogy a Grave Encounters 2 legalább azoknak tetszeni fog, akik az első részt komálták, de nem akarok orbitálisan nagyot hazudni, mert akármennyire is igyekszem objektíven nézni, ez a film szar. Méghozzá a hígabbik fajtából. 2/10