Lecsúszottabb és cinikusabb magánkopót sem isten, sem a '90-es évek nem volt képes kitermelni magából. Joe Hallenbeck, Shane Black tollából életre kelő figurája mogorva, mocskosul arrogáns és kíméletlenül cinikus, nem csoda, hogy Amerika kezdetben nem szerette. Depresszív és apatikus, mindenkit elküld a picsába, már ha egyáltalán fűlik hozzá a foga.
Shane Black összehozta a '90-es évek legikonikusabb akciókarakterét, Tony Scott megrendezte, Bruce Willis pedig eljátszotta. Black ekkor már túl volt két Halálos Fegyver szkripten (jobb referencia aligha kellett), így az azokban felépített markáns tökösséget hozta is magával és megtoldotta intravénás szarkazmussal meg egy nagy adag depresszióval.
Hallenbecket nyúzza az élet. Az asszony épp azzal kamatyol, akitől az újdonsült melót kapja, a lánya egy semmirekellő piásnak tartja, ráadásul még a múlt sem akarja békén hagyni, akármennyi Scotchot gördít le vacsora gyanánt. Mindenki utálja, egy utolsó senki - de annak legalább gyönyörű. Egy fiatal kis rüfke (Halle Berry-nek nem sok nettó játékidő jut) védelmére bérelik fel, akit igencsak hamar kivonnak a forgalomból. Joe-nak amúgy sincs életbevágó teendője, úgyhogy nekiáll felgöngyölíteni az ügyet, és bármennyire a francba kívánja, a lány ex-focista palija (Damon Wayans) szintén beszáll sidekicknek.
Kész az instant buddy-movie recept. Ehhez ugyan még szükségeltetik néhány hozzávaló, egyéni szájíz szerint fűszerezve, mint a gördülékeny és dinamikus akciójelenetek, robbanások, füstölgő puskacsövek, egy csipetnyi klasszikus feszültség, no meg egy valagnyi humor. De ez kivételes eset. A Halálos fegyver írójának nyers forgatókönyve ugyanis olyan minőségi alapanyagnak bizonyul, amely az esetleges gyengébb kilengéseket is korrigálja. Tony Scott ezért jótékonyan visszafogja magát, de csak épp annyira, hogy a hatékony és sajátos vizualitásához hű maradjon, megfelelő mértékben átitatva vele a celluloidot. Az akciómontázsok élvezetesek, az atmoszférából csöpög a tesztoszteron, a humor pedig pezsgőbb, mint valaha.
Black dialógusai egyszerre hordozzák magukban a vagány magabiztosságot, a kocsmahumor esszenciális varázsát, és a lehető legrövidebb idő alatt a leghatásosabban csattanó tömör egysorosokat. Minden kulcsjelenetre legalább két akkora szópofon jut, hogy akármeddig is ér a szarkupac, a tetején ott feszít ez a két fickó az élet pofájába vigyorogva. Bruce Willis nem eljátssza a karaktert, hanem ő maga az, Damon Wayans színészi képességeivel szemben mindig is voltak fenntartásaim, de itt az összes poénja ül, a mellékszerepekben felbukkanó arcok pedig tökéletesen testesítik meg azokat a rohadékokat, akiket Black kellően otrombára és aljasra rajzolt.
Valószínűleg (sőt, biztosan) könnyedén lehetne találni olyan filmet a korából, amely kidolgozottabb, sodróbb akciójelenetekkel bír, vagy olyat, melynek szkriptje magasan rálicitál eme műremekre, de, hogy a '90-es évekből szórakoztatóbb, szleng idézettárként felcsapható meghatározóbb klasszikust képtelenség találni, arra a szavamat adom. Az esetleges kétkedőkhöz pedig egy verekedésindító kérdéssel fordulnék: Fej vagy gyomor? 9/10