Harcosok nyugdíjasklubja – Újratöltve!
A feláldozhatók visszatértek, és öregebbek, mint valaha. De egyúttal pusztítóbbak is. Mert itt aztán nincs finomkodás, nincs megalkuvás, csak kőkemény akció van, ami egyenesen a képünkbe vágja a zsáner jól bevált fogásait, és közben üdítően találó vagy éppen fájdalmasan bárgyú, de minden esetben kellemesen nosztalgikus hangulatot ébresztő egysorosokkal bombázza a szürkeállományunkat. Yippie-kai-yay, motherf*cker!
Az EX2 hezitálás nélkül, vigyorogva fosztja meg láncaitól a ’80-as, ’90-es évek titánjait, hogy azok egykori önmagukat, ill. egy letűnt korszak szellemét megidézve tombolhassák ki magukat kedvükre a vásznon. Ők pedig tombolnak, zúznak és pörkölnek, s magukat egy cseppet sem visszafogva – sem pedig túl komolyan véve - hálálják meg a feladatot. Így már ez első percekben pofonok csattannak és csontok reccsennek és kések villannak és fegyverek dördülnek és testek rándulnak össze, míg a gépfegyverek torkuk szakadtából hányják a golyókat és a lerobbanó fejek nyomán a vér szitálva szökken a magasba. Az égen lángok kavarognak, a földön pedig olyan pokoli csata zajlik, ami minden akcióbuzi legnedvesebb álmát teljesíti be.
Sajnos a rövid játékidő nem enged mindenkit egyformán kibontakozni, de az összhatás ennek ellenére is káprázatos. Sly hadserege kirobbanó formában szárnyalja túl önmagát, és mintegy másfél óra alatt annyi mindent felölel, amihez a mostani akció-„sztárok” karjai nem lennének elég nagyok, se elég kemények. Persze egy-két alkalommal ők is leülnek egy picit, de akkor sem azért, mert elfáradtak, hanem azért, mert megtehetik. Úgyse merne beszólni nekik senki. Öregek is, rondák is, de közel se olyan hurkák, mint a mostani kollégáik. Ennyi idősen is lazán lezúznak egy ezrednyi rosszfiút - még reggeli előtt.
Az EX2 bár történetről hírből sem hallott (nincs is rá szüksége), remek akciókkal és egy raklapnyi öniróniával tiszteleg egy műfaj, ill. annak legkiemelkedőbb képviselői előtt, mi pedig külön hálásak lehetünk érte, hogy mindezt maguk az élő legendák tették lehetővé. Nekik köszönhetően a fárasztó egysorosokkal kísért orbitális zúzda egy .45-ös erejével csapódik a mellkasunkba, mialatt több hektoliternyi friss vért fecskendez egy haldokló zsáner szikkadt ereibe, és ha már ott van, egy istenes adag adrenalint is pumpál mellé. Feltüzel, megnevettet és olyan piszkosul elszórakoztat, hogy a stáblista felgördülésével legszívesebben már pörgetnénk is vissza a VHS-t, ahogy annak idején a klasszikusokkal tettük. Mert bár az idők változnak, vele együtt pedig a műfajok és az igények is, a klasszikus nem változik. A klasszikus mindent visz. 8/10