Kapcsolatom az ázsiai filmmel igencsak viharvert (évek óta nem beszélünk), aminek többek közt különböző személyes okai vannak. A Két nővér hosszú idő óta az első olyan produkció, amely méltán és ambícióval telve sarkall eztán arra, hogy többet foglalkozzak az ázsiai filmművészet gyöngyszemeivel. Azon belül is a horrorral, hiszen azt az elvitathatatlan tényt, hogy a japán, koreai és egyéb ázsiai területen foganó rémtörténetek, rémdrámák híresek kreativitásukról, mélyre nyúló morbidságukról és persze utánozhatatlan félelemfaktorukról kár lenne tagadni.
Jee-woon Kim manapság azon ügyködik, hogy visszaszivárogtassa Arnold Schwarzeneggert a hollywoodi köztudatba (gőzerővel készül a The Last Stand), aminek egyre jobban örvendezem a Két nővér láttán. Ugyan a két zsánernek még csak véletlenül sincs semmi köze egymáshoz, de az a professzionális hozzáállás, kivitelezés, amely a horrorba, drámába, misztikumba és pszicho-thrillerbe csapva végigáramlik a koreai rendező munkáján, lehengerlő. Ahogyan szövögeti a cselekményt, a néző agyában úgy bontakozik ki egyre többféle, egyre képlékenyebb gondolatmenet azt illetően, hogy vajon merrefelé fog kibomlani a történet. Jee-woon ugyan szolid tempóban, elmélázva terítgeti elénk az expozíciót, de lomha lassúságról vagy érdektelenségről szó sincs - pláne olyan gyönyörű képekkel, kompozíciókkal operálva, amelyeket az operatőrtől láthatunk. Aztán egyszer csak bekúszik a képbe némi zavarkeltés, és az ázsiai filmek sajátos félelemkeltő alakjának egy újabb leképezése. Amely hiába ismerős, ismétlődő motívum, itt a remek példa rá, hogy megfelelő kezekben még mindig baromira expresszív és működőképes. Magyarul: néhol idegszaggatóan félelmetes.
Soo-yeon és Soo-mi szerető testvérek, akik minden helyzetben kiállnak egymásért, ha kell. Most pedig erre különösképp szükség van. A háttérben ugyanis olyan szörnyű családi események húzódnak meg, amelyeket titokzatos homály fed, és amelyekről a néző is csak a lassan elpárolgó köd után szerez részlegesen tudomást. A történet mivoltából adódóan többet nem is szeretnék elárulni, mert azzal sérülne a cselekmény esszenciája, amelyet képkockáról képkockára felfedezve érünk el, és sodródunk vele az örvény erejű katarzisig.
A Két nővér leghatásosabb alkotóeleme az a strukturális és érzelmi sokrétűség, amely által sokkalta több lesz, mint egy egyszerű, hatásvadász ijesztgetés. Mert ami a borzalmak, konfliktusok, szellemi és fizikai bántalmak mögött végbemegy, az a pszicho-thrillerből manifesztálódó tragikus dráma ékes példája. Ezáltal pedig a jó horrorból valami nagyobb, energikusabb mű nő ki, amely már-már a történetmesélési zsenialitást súrolja. Mit súrolja, voltaképp olyan ragyogóan összetett a narratívája, hogy az ember napokig a bőre alatt érzi a súlyos, feszítő nyomását.
Jee-woon Kim istenadta tehetséggel teremti meg a helyszín és ez által az atmoszféra átható erejét, amely az egyedi, markáns beállításokon keresztül jut el hozzánk, majd rajzolja körül a karakterek belső motivációit és fájdalmait. Tökéletes idő- és arányérzékkel helyezi el a cselekmény különböző pontjain a történet változó mélységű csavarjait, amikből akad bőven és még csak nem is olyan nyilvánvaló egyik sem, hogy gyorsan kipukkadjon, elillanjon és tovaszálljon. Mindezt összesen négy színésszel és egyetlen izolált helyszínnel – egy hatalmas, hangulatos festői környezetben elhelyezett házzal – viszi véghez.
Majd miután borzongva, elképedve, megdöbbenve végig súrlódtál minden megpróbáltatáson egy olyan emocionálisan magas végkifejlettel búcsúzik el, hogy az félelmetes. Az utolsó jelenet nem pusztán találó betetőzése egy fenyegető, erőszakos és tragikus történetnek, de a film során többször is visszatérő zenei téma a hegedű epikusan fájdalmas vonójával úgy vájja ki a szíved egy szeletét, hogy még az sem kizárt, a könny is kicsordul a szemedből. 9/10