Azt hiszed, hogy már minden szörnyen ostoba és következetlen cselekvést láttál horrorfilmben? Azt gondolod nem lehet nagyobb hülyeséget csinálni, mint pár méterről mellélőni az aktuális gonosz /szellem / tetszőlegesen behelyettesíthető szörnyetegnek? Hogy a tinihorrorok legszemtelenebb illogikus kliséit nem lehet überelni? Tévedsz.

Oscar-díjas tekintet

Megdöbbentőnek és egyben elképesztően bátornak tartom Nicolas McCarthy író-rendezőt, amiért 2012-ben egy ilyen pofátlanul elcsépelt, lerágott, agyonismételt és a végletekig elhasznált történetet képes volt megírni és megrendezni. Nem semmi. Ha akarnám sem tudnám felsorolni azt a rengeteg klisét és sablont, amit eldurrogtat a forgatókönyv, kezdve a mérhetetlenül irritáló, de nem különben buta (A-GYON-VER-NÉM a főszereplő csajt) főhőssel, a vallási szál már-már abszurd módon egyszerű cselekménybe keverésével bezárólag. Komolyan beszélek.

Azzal indulunk, hogy a telefont kihangosítja az első áldozat (pusztán azért, hogy a néző hallja a vonal túlsó végén lévő személy hangját, mert amúgy az egész cselekedet totál funkciótlan), majd jön a kötelező szellem, aki eltünteti a szeretteket, de a rendőr természetesen nem hiszi őt el, amíg valami okkult bizonyítékot nem talál a létezésére. Jön a csigalassú nyomozás, amely ha nem lenne, akkor a művet egy 15 perces rövidfilmben el lehetne beszélni, de még akkor is több feszültség szorulna belé. Miközben a hetvennegyediket ásítom már a google-keresésnél járunk, ahol természetesen valami hátborzongatóan félelmetes borzalomra akad az együgyű SZŐKE csaj, aminek nyilvánvalóan köze van az ő családjához. Jóhogy. Ez egy alap összefüggés.

Bizony, erős hit kell a megtekintéshez

De az igazi kihívás csak eztán vár ránk. Az utolsó tizenöt percben bekövetkező cselekménysorozatra egyszerűen nem lehet felkészülni. Még a legedzettebb Asylumon nevelkedett fanatikusok is megdöbbennének, hogy egy forgatókönyvbe ilyeneket lehet írni. A finálé olyan szellemi kínzás és IQ-rombolás netovábbja, hogy komoly állóképesség kell a végigszenvedéséhez. És amikor már majdnem az összes agysejted elvérzett, akkor jön az a pofátlanul erőltetett befejezés, amelynek nemhogy ereje, de értelme sincsen és amely annyira szánalmasan ötlettelen, hogy valóban megijedsz egy pillanatra. Hiszen egy esetleges folytatás lehetőségénél nincs riasztóbb.

Egyébként a fényképezés néha ötletes és szép, Casper Van Dient pedig öröm látni, még akkor is, ha lófaszt nem csinál. Ezért menti meg a...nem, nem segít. 3/10