„Zseniális! E korszakalkotó remekmű létrehozói, Mahnke, Grant és Arcudi, korszakalkotó remekművet hoztak létre!” – Mahnke, Grant és Arcudi

„Szívatás és röhögés: Itt az elvetemült Lobo!” – ’99-ben ezzel a felirattal megtoldva került az újságosok állványaira a Lobo - Maszk, melyre nemrég bukkantam rá a padláson, sok más, rég elveszettnek hitt kincs társaságában (mint például egy doboznyi Dragon Ball figura, egy szatyornyi Hatalom Kártyái vagy éppen a jó öreg gameboyom). Szóval ott vigyorgott rám ez a két tökkelütött, készen arra, hogy visszarepítsenek az időben; én pedig ott, a porlepte padláson, elveszve a pókhálóval beszőtt polcok és a bedobozolt emlékek közt, átadtam magam a nosztalgia kellemesen ismerős, ugyanakkor az újbóli felfedezés izgalmával kiegészülő, bizsergető érzésének... Mielőtt még elcsöppennénk: nem, ennyire nem volt drámai, valójában teljesen máshogy történt; a lényeg, hogy 13 év elteltével is éppen úgy fogtam a hasamat a röhögéstől a Lobo - Maszk lapozgatása közben, mint egykoron - nem gyenge állatság ez, kérem szépen.

Hogy a két író – John Arcudi és Alan Grant – közül melyik elmeroggyant fejéből pattant ki eme két legendásan agyament karakter egymásnak eresztésének briliáns ötlete, azt nem tudom, de a megvalósításnál szemmel láthatóan mindketten szabadjára engedték fantáziájukat. Ennek eredménye pedig két füzetnyi abszolút értelmetlen, ám töménytelen szórakozást biztosító intenzív zúzás lett, melyet Doug Mahnke betegesen részletgazdag, végtelenül groteszk rajzai keltenek életre kirobbanó elevenséggel. Az első rész tulajdonképpen egyetlen nagy, vérben, belekben és leszakadt végtagokban tocsogó, orbitális összecsapás a címszereplők között, melynek kiváltó oka egy aprócska félreértés. Az „űrrocker, fejvadász és életművész” Lobót ugyanis felbérli egy idegen faj a Maszk likvidálásával, ám azt egyelőre senki sem sejti, hogy a zöld arc mögött már egy új delikvens bujkál, nevezetesen Ira Staub, a szerencsétlen, piti bűnöző, akit még egy nagymamaruhába öltözött rendőr is könnyedén átejt. A félreértés tisztázásáig azonban majd’ 50 oldalnyi, megállíthatatlanul dübörgő pusztítás vezet, ami az eszelősen dinamikus perspektívákból zsúfolásig telerajzolt, egymást filmszerűen követő panelek hatására szinte a fejedet is lerobbantja a nyakadról. A folytatásban pedig a fél galaxist taccsra vágják ezek az intergalaktikus idióták; de van egy dolog, ami még a két anyaszomorító erejénél is fékezhetetlenebb, és ez nem más, mint az agyzsibbasztóan morbid humoruk, így az elfoglalt New York-i szuperhősök és a szerencsétlen galaxis mellett még a képregény szerkesztője is megkapja a magáét. Brutális egy duó ez, egy irgalmatlanul zakkant képregényben.