Még éppen időben, a holnapi Prometheus premier elébe íme egy kis kedvcsináló, avagy múltidézés..

Alien - A nyolcadik utas: a Halál (1979)

Kissé szomorú vagyok. Azért, mert harmadszorra sikerült csak elérnie ennek a mindenki által klasszikus magasságokba emelt, ikon- és kultuszteremtő sci-finek, hogy értékelhetővé, kiemelkedővé váljon a szememben. Gonosz leszek: bontsuk le azt a szemellenzőként felállított falat, amelyet az old-school klasszikusok előtt még azelőtt felhúzunk mielőtt láttuk volna őket - vagy, ha 15-20 évvel ezelőtt gyerekként majdnem becsokiztunk rajtuk, akkor hajlamosak vagyunk rá, hogy hosszú éveken át istenítsük azokat. Ridley Scott Alien-jének a paranoid, suspense-injekcióval beoltott atmoszférája mellett ugyanis hozzátartozó tényezője az a néhány üresjárat, unalomba fulladó feszültségteremtésre való törekvés, amely saját értékrendszeremben messze nem emeli piedesztálra. Persze, azért hülye én sem vagyok, hiszen a mára aggastyán üzemmódba lépő Scott mester első igazán jelentős rendezése egy kifejezetten jó film. Pech, hogy később jön egy ürge, aki nála tízszer brutálisabb performanszban mutatja meg, hogy mitől döglik a közönség. Vagyis, elnézést: neki talán pech, nekünk filmrajongóknak epikus szerencse.

Nem titok, hogy maga a szinopszis nem ruházza fel a művet túlzott mélységekkel, de persze nem is erre apellál. Az expozíció remekül teremti meg mindazt a kietlen, frusztrálóan csendes világűrt, amelyben nemsokára a halál kopogtat. Legalábbis egy ideig. Scott egész egyszerűen addig ismertet és mutat be, amíg szépen lassan tompul a felfokozott kíváncsiság, és elpárolog a friss karakterekkel történő megismerkedés varázsa. Mert, ha ezt a hosszú bevezetést rájuk szánná, akkor egy rossz szavam nem lenne, de szó sincs mélyen szántó karakterábrázolásról. A Nostromo kereskedelmi űrhajó fedélzetén hét fő várja, hogy visszatérhessen a Földre, de egy ismeretlen, repetitív jel megakadályozza őket ebben, amelynek felkutatásához landolniuk kell egy másik, nem ismert bolygón. (Mondhatnám azt is, hogy a Bolygó neve: halál, de ugye az még odébb van.) A kutatásuk nem tart sokáig, mert egyiküket megtámadja egy beazonosítatlan, idegen organizmus, amelyről gőzük sincs, hogy mi lehet. Hamar megtudják: a végzetük.

Miután átlendülünk a szigorú értelemben vett bevezetésen, és elérünk a kutatás fázisáig, a feszültség agyhártyarepesztően karcolja a retinánkat, s azon keresztül minden idegszálunk, a félelmünk pedig hirtelen egy magasabb fokozatba kapcsol. A franchise, sőt, az egész Alien univerzum legaljasabb, leggusztustalanabb lényével kötünk életfogytiglani irtózást, amikor a félelmetes, tökéletes felépítésű organizmus monumentális szörnyűségének újszülöttjével állunk szemben. És ennél az eszméletlenül kreatívan, az emberi félelem alapvető tulajdonságinak figyelembe vételével megalkotott "bébinél" nincs borzalmasabb. Mert EZ mindennek a kezdete. Egy szobában lenni vele az olyan, mintha a halállal bújócskáznánk.

Scott az egész filmen átívelve ragaszkodik a lassú, - de olykor monoton - tempóhoz, amely az akciójelenetek feszültségének, hatásosságának kiemelkedéséhez járul hozzá nagy mértékben. Ezt így is kell abszolválni, de bennem valahol mégis ez öl meg bizonyos jeleneteket. Van egy pont, ahol a csúcsra járatott feszültség hirtelen leredukálódik és elveszti hatásosságát, azt a masszív, félelmetes energikusságát, amely miatt igazán működővé válhatna - háromszor láttam a filmet, először 8 évesen, s az utóbbi két évben kétszer, de van ami továbbra sem működik.

Ezért érezni főként az utolsó harmadban a feszült akciószekvenciák váltakozását ellenpólusaikkal, a túlhúzott, s ezáltal erejüket vesztett összecsapásokkal és gyilkolászásokkal. Itt éleződik ki először igazán, hogy a karakterekről gyakorlatilag alig tudunk valami érdemlegeset. Ripley-ből még hiányzik (vagy csak mérsékelten van jelen) az a vad, tűzön-vízen át menetelő anyaoroszlán és túlélőnő, aki minden helyzeten úrrá akar lenni, mindent meg akar oldani, és aki érzi ennek a lénynek a tényleges veszélyességét. Természetesen itt még nem is lehet meg benne igazán, hisz kvázi ez az ő expozíciója, a múltja, az első incidens, amelynek hatására válik belőle mindaz, amit felsoroltam. Viszont enélkül kevésbé meghatározó. Ian Holm, Ash szerepében nyújtja talán a film legerőteljesebb alakítását, s főleg kettejük viszonyának árnyalására, mélyítéséré, és kiéleződésre fókuszál a film karakter orientált része. A többiek ezáltal jelentőségüket vesztetten elsikkadnak, s pont ezért érzelmileg nem viseli meg a nézőt az elvesztésük - bár, ha Scott ezt szándékosan ábrázolta ennyire ridegen, akkor nagyon jól sikerült neki.

A finálé illeszkedik az általam említett kissé elmaradozó akciójelenetekhez. Nem marad hatás nélkül ugyan, de valójában messze nem mutat olyan epikus küzdelmet, harcot, vagy suspense-el táplált túlélési ösztönreakciót, mint a második rész utolsó nagy ütközete. Valójában az igazi rettegés, a vehemens, ösztöni erő és túlélési faktor még csak eztán telepszik majd a képernyőre. 7/10

Aliens - A bolygó neve: Halál (1986)

Hét év rengeteg idő. Általában az emberre is azt mondják, hogy hét évente változik meg igazán, a technikában valamint a filmiparban pedig még ennyi sem kell az új fejlesztésekhez, a jelentős fejlődéshez. Az akkor 32 éves James Cameron, aki túl volt az első Terminátoron, (aminek összbevételéből vagy fél tucat full-extrás jachtot vásárolhatott volna), nem akart még véletlenül sem kihagyni semmiféle technikai lehetőséget, ami akkor rendelkezésére állt. Ezért a '86-os Aliens elsősorban akció- és trükkmozi, de az a fajta, amely beleégeti magát a filmtörténelembe.

Másodsorban viszont olyan frontvonalas, idegmetsző horror, amely az első rész kulcsjeleneteit emeli a duplájára. Ugyanis Cameron teljesen átértelmezi az atmoszférateremtés, és a félelem szintjeinek ábrázolásának módját. Egy kellően mély expozíciós mederben előkészít, kivár, és zúdít. Az Aliens első fészekbeli jelenete kiveri a kezedből a kanalat, nagybetűs SUSPENSE, amely a tökéletes kivitelezés határait feszegeti.

Innentől vált fékevesztett tempóra, és lassacskán egy sűrű akciósci-fivé avanzsál, de ezt ember nincs, aki bánná. Cameron nem csak, hogy remekül ért az arányokhoz, de amihez hozzányúl, azt addig csűri-csavarja ameddig tökéletes vegyületűvé nem alakítja a témából kihozható potenciált. Épp ezért, kiváló rendezése túlmutat az első részen, emeli annak tétjét, s a "több és nagyobb" elven haladva nem csúszik túl a szegélyeken.

Ripley 57 évvel később ébred hibernált álmából, és egy csapat nagypofájú katonával visszaküldik oda, ahol minden elkezdődött. Ez a rész az, amely alapjaiban alakítja, árnyalja és reformálja meg a karakterét. Egyszerre robban ki belőle a parancsokkal szembeni masszív ellenállás, az előző küldetés kudarcából, illetve az anyai féltés, amit a bolygó egyetlen túlélője, Newt, a kislány hoz elő belőle. Éppen ezért sokkal impresszívebb a jelenléte, mint kezdetekben. Az androidokkal való sötét múltját, pedig a kiválóan alakító Lance Henriksen, azaz Bishop mázolja újra fényesebbé.

A trükktechnológia, a látványvilág 26 évvel születése után is betonstabilan megállja a helyét a mai viszonylatok között, ellentétben az első rész bábuszerű, gyakran élettelennek tűnő címszereplőjével szemben. Cameron még csak véletlenül sem akar belecsúszni olyan hibákba, amelyek elkerülhetőek. Ahogy sokszor, úgy most sem a történet szövevényességére, vagy a csattanókra koncentrál, hiszen a film egyértelmű lineáris vonalon mozgolódik elejétől a végéig, hanem az akciójelenetekre, a minél káprázatosabb látványra és mindezek együttes meghatározó szerepére fókuszál. És ha végignézünk a filmjein (Piranha 2 nem ér!) akkor nagyon úgy tűnik, hogy a fickó ebben tévedhetetlen.

Miután kiverekedtük magunkat hősnőnkkel együtt a nyakszorító szituációkból, szinte úgy csapódunk be a vastag sikoltások és hatalmas robbanások közepette tomboló fináléba. Mert ha Ripley így, akkor az anyakirálynő úgy. A második részben még görcsmentesen sikerült fokozni a lény monumentális, rettegett erejét, egy olyan anyakirálynővel, amely dühében mindent és mindenkit el akar pusztítani maga körül, aki a kicsinyei életére tört, s hát itt mindenki bűnös. Az a pechje, hogy ösztöni, vérszomjas bosszúvágya kevés ahhoz a védelmező ösztönhöz, amely a vele szemben álló anyatigrisben maximális lángon perzsel fel mindent, ami a közelébe megy. Egyszóval: Ripley-hez. 8/10

Alien 3 - A végső megoldás: Halál (1992)

A főcím meglepő intenzitással robog és vázolja fel a tényeket, ebben kiemelkedően jobb, mint elődei. Ugyanis a még taknyos David Fincher később kibontakozó tehetsége a főcímben meg-megcsillan, ahogy az eddig készült filmek ideges, fenyegető feszültségét már a kezdő képsorok folyamában megidézi. Sajnálatos, hogy a cselekmény további alakulásában ezt a szintet újra, szinte képtelen megütni, hiába próbálkozik görcsösen, mert se a szkript, se a harmatos CGI-technológia nincs a segítségére. Ráadásul rutin híján rugaszkodik neki egy olyan trilógia záródarabjának, amelyet eddig csak zseniális és hasonló jelzőkkel bombáztak. Nem csoda hát, hogy Fincher eleve hátrányból, sőt, az esélytelenek táborából indul és nem is jut el a megdicsőülésig, hanem annak inverz hatását, a köpködést kapja a rajongóktól a mai napig - persze ha szemügyre vesszük a filmográfiáját, akkor ezt a ballépést könnyedén megbocsáthatjuk neki.

Eleddig sem kapott borzasztó nagy mélységéket semelyik Alien-epizód, de minden kétséget kizáróan ez a harmadik rész lett a lehető leglebutítottabb. Alapvetően, ha eltekintünk attól, hogy trilógiazárónak szánták, aminek illene szépen kifutnia és méltósággal lezárni az Alien fejezeteket, akkor semmi gond nem lenne a hiperegyszerű történettel. A baj csak az, hogy ezt a forgatókönyvíró, illetve Fincher sem így gondolta, és ahelyett, hogy egy zaklatott, ugyanakkor pörgős akció- és üldözőfilmet csináltak volna belőle, ahol elbaszott rabok akarnak élienpörköltet zabálni egymás koponyájából, inkább nekiálltak melodrámázni.

Mi van akkor ha a Halált ezúttal a szemét közé dobják? - hangozhatott el a mondat egy forgatókönyvírók között zajló brainstorming során, amelynek abszolút győztese valószínűleg a legszentimentálisabb fickó volt. Dupla Y kromoszómás degenerált fattyak közé zuhan Ripley az űrhajójával és a második rész megmaradt túlélőivel együtt (persze a címszereplő sem tágít mellőle), akik jelen esetben már korántsem olyan szerencsések, mint az előző epizódban. Ez az ötlet a poszt-apokaliptikus köntösben, emberbőrbe bújt kopasz vadállatok közt, akik évek óta nem láttak nőt, eredményezhetett volna egy kegyetlen anarchiát, amelyet talán még a savvérű idegen is megemlegetett volna. Ehelyett viszont van itt vallásosság gyilkosok, erőszakolók, megrögzött bűnözők között, múltbéli melodráma, szex és tűzforró ólom. Ja és persze minden állatvédő rémálma: kutyából Alien.

A forgatókönyvben elenyészően kevés a feszültség, annál több a felesleges, irreleváns drámázás, ami nem csak a suspense, de az akciószekvenciák rovására is megy. Ezt tovább gáncsolja a fejletlen, kidolgozatlan, olykor egy-egy félresikerült b-horror benyomását keltő CGI, amelyet a '86-os film bármely trükkje könnyűszerrel lemos a vászonról. Ugyanakkor nem teljesen reménytelen a helyzet. Akadnak szórakoztató helyzetek, szükségszerű fordulatok, illetve Ripley karaktere eljut az Odabaszós Akcióhősnők A Vásznon ultimate szintjére.

Nem utolsó szempont az Alien-kromoszómát és hitvallást továbbörökítő befejezés, amely nem hódol be, s elkerül bármiféle megalkuvást. A harmadik (és sokak által utolsó résznek tekintett) film befejezése minden hibáján javít egy picit és a részről részre konzekvensen felépített karaktertől úgy vesz búcsút, hogy az méltó legyen saját maga és a franchise számára is. 6/10

Alien 4. - Feltámad a Halál (1997)

Kissé nekrofíl hajlam volt a Fox-tól, hogy tulajdonképpen egy olyan franchise-t élesszen fel, amely gyakorlatilag szuperhalott állapotba került '92-ben, mert a harmadik rész stílusosan zárta le az Alien-filmeket. Nem is teljesített jól a pénztáraknál a bemutató hétvégéjén, de világszerte azért összeszedte azt a pénzt, amiért már megérte leforgatni. Ha pedig elkülönítjük az előző részektől, akkor kvázi egy akciójelenetekben, brutalitásban és szürrealizmusban tobzódó szórakozást kapunk, amely a maga nemében szépen lavíroz a zsáner hasonszőrű remekei közt.

Jean-Pierre Jeunet francia rendező keze munkájának lenyomatai ott gőzölögnek minden egyes képkockán, az agyonszűrözött, sárgás képi világtól kezdve, a groteszk humoron át, a meglehetősen korrekt CGi-szörnyekig. Az Alien 4 ugyanis elkerülte a hullagyalázást, habár a korábbi tendenciáktól, témájában és kivitelezésében abszolút elvágta magát, egészen másfajta stílussal borzolta a hitetlen rajongókat és egyszeri nézőket. Nézőpont kérdése, hogy ki milyen véleménnyel fogadta.

Történetében közelít a groteszk, trancsírozós francia horrorfilmekhez: Ripley-t (Sigourney Weaver őrült, már-már ripacskodó alakítása) klónozással hozzák vissza a halálból, hogy kiszedjék belőle a cukorfalat embriót, amiért minden részben szenvedtek a Cég emberei és androidjai. Végre teljesül, amit akartak: kísérletezhetnek, megfigyelhetnek, óriási felfedezéshez juthatnak az univerzum egyik legaljasabb és félelmetesebb organizmusa kapcsán. Mondanom sem kell, hogy aki kíváncsi, az hamar rábaszik. A kísérletek kudarcba fulladásának oka, hogy nem készültek fel a lény intelligenciájára, amely rohamos léptekben növekszik, ez pedig mindnyájan tudjuk, hogy hová vezet.. egy vérben, bélben, kegyetlen mészárlásban manifesztálódó haláltúrához. Jean-Pierre Jeunet pedig láthatólag ezt élvezi.

Nekem másodszori megtekintés alkalmával is egészen furcsa párhuzam jutott az eszembe. Ha a Háborgó mélységben kicserélnénk a genetikailag megbuherált cápákat, a helyszínt felküldenénk a világűrbe, akkor...szóval értitek. Persze ez a párhuzam idővel lebomlik a franciásan morbid eszmefuttatás és főként Ronald Shusett totál elborult forgatókönyvének jóvoltából. Olyan családi kapcsok bontakoznak ki, amelyek ugyan megidézik az anyaoroszlánt, aki megsínylődte egy kislány elvesztését, de gyors ütemben képesek agyfaszt okozni a szemlélő számára, ha az nem került kellően hipnotizált állapotba, és esetleg nem készült efféle drámai eseményekre - és nem, nem készült fel.

De beszéljünk arról, hogy a film tocsog a gore-ban, az izgalmas, dinamikusan komponált és vezényelt akciójelenetek működnek, a CGI a harmadik rész b-szekciójához képest szuperprofi (és mint kiderül az Alienek világbajnok úszók) mindezek együttes eredményének szüleménye pedig korántsem harmatos, sőt, egyenesen élvezetes. Persze, ahogy az elején kijelentettem, ehhez el kell vonatkoztatnunk a korábban megszerzett Alien ismereteinktől, mert azok fényében egészen másfajta kölcsönhatásba lép a film az agyunkkal. De az élmény még így sem károsítja az agysejteket jobban, mint egy random választott francia horror. 6/10