Egy világ omlott volna össze bennem, ha anno tudom, hogy a Kerge Kacsák-ból alkoholista, narkós, szétvert pofájú hokis söpredék válik, akik akkor is leisszák magukat a közeli bár pultjánál, ha nyernek, és akkor is, ha vesztenek. This is the real world. Michael Dowse Goon-ja a legkevésbé szól a hokiról, a taktikáról, vagy épp a dicső győzelemről (bár ez bizonyos formában azért nagyon ügyesen megcsillan benne). Dowse tisztában van azzal, amit a film egyik karaktere is afféle csupasz igazságként böfög az orrunkra: a néző vért akar. Akkor pedig meg kell adni neki.
Központi figurája Doug Glatt (Sean William Scott méltatlan mellőzését Hollywoodban úgy általában nem egészen értem) úgy lenne körülírható, hogy buta-mint-a-fasz, de jószívűségből minden bizonnyal aranyérmet érdemelne, annak ellenére, hogy a filmben dózerként megy végig azokon a játékosokon, akik a csapattagok testi épségét fenyegetik. Fogak repülnek, sisakok törnek ripityára és hullanak a vérrel borított jégre, ha valaki ledobja a kesztyűt és kihívja a szikla fejű, megdagadt prosztatához hasonlított ököllel bíró srácot, aki mindössze annyit akar, hogy végre elérjen valamit az életben, és ezért elismerjék. Amikor a Halifax Highlanders csapata felajánl számára egy helyet, nem is habozik tovább, kimegy a jégre és az összes suttyóért megverekszik, ha kell, mert ehhez majdnem mindenki másnál jobban ért. Természetesen mindig van egy fő rivális (Liev Schreiber legalább olyan laza és kedvelhető, mint a főszereplő), akit jelen esetben húsz meccsre eltiltottak, de búcsúzóul úgy akar visszavonulni, mint egy gladiátor a vértócsákkal, testrészekkel, és temérdek hullával hátrahagyott csatatérről. Ehhez pedig az időközben utódjává avanzsáló Doug-ot kell laposra vernie.
A Jay Baruchel és Evan Goldberg által hegesztett forgatókönyvből árad az explicit humor, amin még, ha nem is fogjuk véresre csapkodni a térdünket egy levakarhatatlan vigyort azért megerőltetés nélkül képes odaragasztani a képünkre. A közegből adódik, hogy alig múlik el perc egy-két (vagy inkább tucat) ízes káromkodás nélkül, ami az anyáktól kezdve, a meleg társadalmon át úgy általánosságban semmit és senkit nem kímél, még magát a csőhülye főszereplőt sem - sőt, neki bőven kijut. Műfaji besorolásban vígjáték szerepel ugyan, de nyomokban a dramedy jellegzetességei figyelhetők meg rajta, a megfelelési kényszer alatt roskadozó Doug egyes komolyabb pillanataiban.
A legnagyobb erénye valahol félúton a komolyság és komolytalanság közt evickélve az a hangulat és atmoszféra, amely árad az izzadságszagú öltözőből, a tesztoszteronban tobzódó meccsekből, és különösképpen a tahó, de virágszívű, kétségtelenül szeretnivaló együgyű főhős karakteréből.
Dowse pedig a potenciált istenesen kihasználja a rendezés szempontjából, még ha akad is a filmben egy halvány szerelmi szál, amely nem sokra hivatott. A jégen pörgő játék remekül köszön vissza a fényképezésben, hol az észvesztő indulások, ütközések, korong közeli állapotok koptatják a szemgolyóinkat, hol pedig lassított snittekben figyelhetjük, amint potyognak a fogak, fröcsköl a cgi-vér és rázkódnak a koponyák. Ezek után azt hiszem már nem kell felhívnom a figyelmet arra, hogy olykor brutális, erőszakos, vérbő moziról van szó.
Ugyanakkor a sablonpanelek közt szlalomozva Dowse egyedi érzékkel teremt feszültséget ahol kell (sportfilmből adódóan nyilvánvaló, hogy fontos góloknál, illetve utolsó másodperceknél), sőt még a karfát is lehet szorítani, attól az evidens következménytől eltekintve, hogy tudjuk a végkimenetelt. Mert ahogy mindezt teszi, az egyszerűen tele van egyre feljebb és feljebb csavart suspense-el.
A felróható hibát részemről a túl hirtelen lecsapott, és kissé eltúlzott finálé kapja, ahol érezhetően, akkorát akart robbanni az egész film, amekkorára képtelen. Ezt leszámítva viszont, hokiról, R besorolásban ilyen faszán összerakott filmet baromi rég termelt ki magából az amerikai filmipar. 8/10