2005-ben indult útjára a Fox-on egy börtönsorozat, amely egy ártatlan embert helyez középpontba, akit átvertek, lecsuktak és halálra ítéltek. Miután minden lehetséges jogi fegyver elsütése után sem tudták felfedni az igazságot, az elítélt testvére, Michael Scofield kezébe kapott egy pisztolyt, rommá varratta felsőtestét egy börtönalaprajzzal, és lecsukatta magát, hogy aztán megszöktesse bátyját a Fox Riverből. Ezzel a remek alapvetéssel indul Paul T. Scheuring sorozata, amely 2009-ben lőtte el az utolsó epizód töltényét és zárta le 4. évadjával (majd egy másfél órás filmmel) végérvényesen a testvérpár mindenen átgázoló igazság- és szökéshadjáratát.

Ezt felelevenítendően invitálok mindenkit egy kis nosztalgiázásra, illetve azokhoz szólok, akik kihagyták, hogy miért érdemes pótolni Szkófild és Báróz szökéskálváriáját. Persze a Spoiler-veszéllyel mindenki számoljon.

Első évad:

Az intenzíven induló adrenalinhajhász kezdet, amibe csöppenve a fent leírt alaphelyzetet ismerhetjük meg, és a két főszereplőt Michael Scofieldot és Lincoln Burrowst. A bástyaként felépített első évad az, amit talán a legkörültekintőbben, profizmussal beinjekciózva lökött képernyőre Paul Scheuring és csapata: igazi adrenalinbomba, velejükig mocskos karakterek, "ártatlan" rabok, és börtönlegendák sora zúdul az arcunkba, amint betesszük lábunkat a Fox River névre keresztelt fegyházba. Scofield egy zseni: erre már rögtön az elején rájövünk, minden szalmaszálat építészi tehetséggel és pontossággal előre beállított, 8 hónapnyi felkészülés után minden szóba jöhető variációra felhúzott egy tervet, amit aztán majd bent, ha szükséges hasznosítani tud. Innentől egyetlen dolog befolyásolhatja csak a szöktetési struktúrát: a rabok. Itt kerül képbe minden karakter, a sorozat alapcölöpjei, amelyek kifestik a börtön szürke atmoszféráját, akik ölnek, zsarolnak, szívességet tesznek - persze kizárólag valamiért cserébe. A börtönkódex szabályai lépnek érvénybe: "szemet szemért, fogat fogért". Közben az őrök úgy és ott szívatják meg a tetves gazembereket, ahol csak akarják. Scofield pedig csakis ezen rabok segítségével tudja végrehajtani a szökést, akik közt felbukkan egy maffiavezér - Abruzzi szerepében Peter Stormare kegyetlenül mocskos és ravasz, - egy segítőkész cellatárs, - Suckre, a hősszerelmes - egy pedofil, erőszakos gyilkos - T-bag (A zsebes) azaz Robert Knepper, akinél elmebetegebb és mocskosabb szemétládát 10 évben csak egyszer látni tévéképernyőn, a sorozat legjobbja - vagy Charles Westmoreland - a híres bandita, akiről máig sem sikerült lerántani a leplet, 5 millió dollárt rejtett valahol föld alá mielőtt lecsukták. Mellettük még rengeteg karakter feltűnik, részben ettől lesz igazán vérprofi és feszültségtől szikrázó A szökés első évadja. De nem mehetek el szó nélkül az írók mellett, akik szinte függésbe bódítják az embereket, úgy zárnak minden epizódot, hogy a néző, mint egy megrögzött heroinfüggő kapálózik a következő adagért. Az izgalmi faktor totális csúcsra járatása, a folyamatosan kiéleződő helyzetek és akciók érlelik szinte majdnem tökéletes kombinációjú vegyületté a börtön- és akciódrámát. A 13. résztől megbicsaklik ugyan kissé az iram, mintha a bakelitlejátszó tűje ugrana egyet, de ez csak apró karcot ejt az összkép minőségén. A finálé elhozza a várt katarzist, a terv beteljesülését, minden felmerülő, tűélesre hegyezett szituáció pengeélre állítása után sikerül 8 rabnak megszöknie a Fox Riverből. A drámát kellőképpen felsokszorosítják, még pont a kellemetlen túlzásokba esés határán belül maradva. A gyilkolás, a halál, az áldozatok és a lebukás egytől-egyig a pakli szerves részét képezve sodródnak a tévéképernyőre, és mint kiderül nem Szkófild kezében rejlik az összes ász. Az átívelő szál rohamos lendülettel zúdul a nyakunkba, előrevetítve a második évad cselekményvezetését és akkor még a többszörös gikszer áradatról még szó sem esett. 8-an loholnak a börtön falán kívül a szabadságuk felé vérebekkel a nyomukban, és muszáj néha hátrapillantaniuk. 9/10

Második évad:

Kijutottak. A tervük labilis, mint egy fél lábú kalóz, de kint vannak. A második szezon kezdeti cselekményében ugyan semmi meglepő nem volt, de egyszerűen belülről majd szétrobbantotta a feszültség és az izgalom kiforrott elegye. A kezdeti összetartás pusztán érdeki szinten tengődött, pontosan tudtuk, hogy szanaszéjjel megy a brigád, amivel aztán az írók sem tudtak sokszor mit kezdeni. Mivel Westmoreland halála pillanata előtt felfedte az 5 millió dollár lelőhelyét, egyértelművé vált, hogy minden rohadék a pénz szaga után orientálódik majd és keresztülgázolva mindenen és mindenkin a saját zsebét szeretné dagasztani vele. Tehát a célirányt belőtték, miközben folyamatos vadászidény vette kezdetét, amikor a sajtóban bemondták, hogy százezer dollár vérdíjt tűztek ki minden Fox River-i fejére. Ez természetesen az időközben ex-fegyőrré vált Bellicket sem hagyta figyelmen kívül. Szóval a fegyenceket minden oldalról fenyegeti valami, miközben a dollár szagát követik mindnyájan. A második évad egyben az írók túlvállalását is jelentette. Próbáltak megfelelni a feladatnak, hogy mind a nyolc karaktert érdekesen és odaillően besuvasszák abba a heti 40 percbe, de a kudarcuk láthatóvá és elkerülhetetlenné vált, aminek eredményeként kiégettek néhány karaktert. Sara figuráját addig csavarták és erőltették, amíg a legirritálóbb és idegesítőbb karakter díját csont nélkül sikerült behúznia, miközben a szemeim már vérben úsztak, esetlensége és a szánalmas drámai mélypontokba való süllyedése láttán. A szerelmi szál rózsaszín volt és kotonszagú, de Szkófild részéről még tartható - és ugye ne felejtsük el, hogy a későbbi cselekmény szempontjából fontos. A baj az, hogy ezt eljátszották Zakkanttal, a golyófejű fekával - Rockmond Dunbar, aki valamiért sosem tudott igazán meggyőzni - és Kellerman ügynökkel, aki akármilyen unszimpatikus, cselszövő, hidegvérű és olykor meglepően empatikus mivoltáról biztosított minket, egyszerűen érdektelen volt a karakterének részletesebb kifejtése. A rengeteg mellékszál és karakter összesűrítése helyett, a jelentősebb és meghatározóbb szereplők érdemeltek volna több percet a képernyőn. A készítők javára írható, hogy próbálták kijavítani hibáikat: az országos adó ellenére az évad elején legyilkolták Abruzzi karakterét - lélekben elmorzsoltam néhány könnycseppet - és a fiatal kölyköt sem tartották sokáig életben, bár ez utóbbi teljességgel evidens volt. Sajnos így sem kerülték el a félidőnél bekövetkező érdektelenséget, hiába táncolt mindenki pengeélen, egyszerűen nem voltak képesek az eddig zseniálisan ötvözött feszültség és izgalom kettős kombóját ugyanolyan maximalizmussal fenntartani. Viszont friss vért pumpálva a szezonba, behozták a William Fichtner által alakított Mahone ügynököt, aki megszállott őrültként rakosgatta össze Szkófild elhagyott puzzle darabkáit, megdöbbentő gyorsasággal. Ezzel méltó ellenfélre tettek szert, aki a második évad talán legelszáltabb vérbeli gecije, vehemenciával és baromi jó következetességgel őrül bele a hajszába, miközben folyamatosan adagolja a nyugtatókat, hogy a totális bekattanást elkerülje. Az első perctől kezdve unszimpatikus és zavaró, hogy szellemileg simán tartja a lépést Szkófilddal, de pont ettől igazán elismerendő mind a karakter remek struktúrája, mind Fichtner torokszorító játéka. Az első szériához viszonyítva a második olyan, mintha Maurice Greene futna versenyt Dr. House-al, és hiába rohan folyamatosan harcolva az idővel, a második felére már majd kiköpi a tüdejét, mire végre valahára eljut Mexikóba. A fordulatok eleinte még szépen osztják a gyomrosokat, mint Joe Hallenbeck, de idővel annyira besűrűsödnek, hogy teljesen megszokottá válik a "gond van, megoldjuk, újabb gond, újból megoldjuk" szisztéma. Ugyanakkor a finálé utolsó perceiben teret nyerő zord, mocskos, és brutális hangulat remekül terít meg a harmadik évad fullasztó perceinek. 6/10

Harmadik évad:

A harmadik szezon alapfelállása a legjobb húzás, amit elkövethettek az írók, alaposan kihasználva a korábban felépített stabil karaktereket. A helyszín Mexikó, a SONA börtön, ahol az eddig egymást üldöző, macska-egér játékot folytató ügynököket és fegyenceket egymásnak eresztik, ezáltal megteremtődik az atmoszféra: a zsenialitás, a ravaszság, a vehemencia ötvöződik, hiszen az érdekek ezt diktálják. Ismét szökni fognak és ehhez elkerülhetetlen, hogy az eddig egymás ellen forduló karakterek bedolgozzanak a másiknak, ha ki akarnak jutni ebből a hierarchikus mocsokból, ahol egy volt fekete maffiózó a diktátor, élet és halál ura a falakon belül. A mexikói börtön remek táptalajt biztosít a karakterek egymásnak feszülésének: T-bag ismét magáénak érzi a terepet és ezt aljas módon ott és úgy használja ki, ahogy csak tudja, Bellick földön futó patkánnyá korcsosul, Scofield és Mahone pedig folyamatos verbális és szellemi harcot vív, mire eljutnak a kézfogásig, a békéig. Az eddigiekkel ellentétben a sztrájk 13 részesre csonkította az évadot, ami kifejezetten előnyére vált, hiszen nem volt idejük tökölni, taknyot szívni. Az egyes epizódok tömény cselekménnyel következtek, az izgalomfaktor sokszor a maximum közelében pörgött, ugyanakkor sok esetben kiszámíthatóvá tették a részeket, ez csorbította ugyan az összképet, de ennek ellenére is élvezetes tudott maradni, és a második évad fölé sikerült becsúsznia. Habár az új helyszín kellően felfrissíti a harmadik széria hullámát, az elsővel szemben alul marad a kiszámíthatóság tüskéi miatt, nem tud akkorát robbanni, mint a kezdeti időszakban. Ami részben azzal magyarázható, hogy az írók két évadra készültek, amikor nekiálltak a Prison Break-nek, így a harmadikra talán nem is jutott kellő mennyiségű papír fölött görnyedés, vagy inkább a bevált popcorn témákhoz nyúltak és azt spécizték fel egy-két hatásos cselekményszállal, a felfuttatott és népszerűvé vált karakterek ugyebár pedig már adottak voltak ekkorra. Sarat kihúzták a harmadik etapból, - ezt már a főcímből kiszúrni - ezzel sok néző imája meghallgatásra lelt, mellesleg sokkal gördülékenyebben haladt előre a cselekmény, nem volt egy béna, a lelkizést elég rosszul alakító és egyben tűrő személy, aki visszafogta volna Scofieldot vagy a többieket. William Fichtner karaktere érdekes jellemfejlődésen barangolt keresztül, ugyanis a második évad legnagyobb utálatot és idegességet kiváltó személye egyszerre vált szimpatikussá és kedvelhetővé, a börtön falai közt elszenvedett elvonási tüneteinek leküzdésével - ami ugyan a hitelesség látszatát csak felszínesen karcolta, mert nem hiszem, hogy ennyi idő alatt rendbe jöhet valaki egy ilyen mértékű függőséből - és a Scofieldal kialakított empatikus és segítőkész szándékai - amik ugyan sosem voltak önzetlenek, de kié igen(?) - teljes egészében átbillentették a megítélését. Természetesen több új szereplő képbe került, akik közül Jodi Lyn O'Keefe harcias és a kegyetlenség látszatát minden körülmények között magára öltő Gretchen Morgan karaktere talán a legjobb, de a börtön robosztus vezetőjét játszó Robert Wisdom is különösen kiemelkedő. A Scofieldot játszó Wentworth Millerről már többször kiderült, hogy a mélyebb, bő érzelmi töltettel megtoldott jelenetekben úgy akadozik, mint a térerő egy 3310-es Nokián a dombok aljában, ennek ellenére a fináléban már-már egészen átérezhető játékkal terelte felénk a negyedik évaddal kapcsolatos gondolatainkat. A zenei aláfestésről gondoskodó Ramin Djawadi nem mindig biztosított minket arról, hogy maradéktalanul ért a tévésorozatokhoz komponálandó ütemekhez, bár a feszültségteremtés zenei eszközét kétségkívül ügyesen, bár olykor kicsit sablonosan oldotta meg, a harmadik évad búcsúzó képsoraihoz hihetetlen jól illesztette be az elsőre kissé furcsán és idegenül hangzó Rebekah del Rio expresszív, torokból kirobbanó énekét, de mire leperegtek a képsorok és elcsitult ez az igazi tüdőből feltörő szólam, akkor belül érezni lehetett, hogy ez bizony talált. A harmadik szezon zárása lecsillapodva - már amennyire lehet ezt a szót használni A szökés esetében - és viszonylag grandiózus átívelő szál nélkül köszön le a képernyőről, ami a sorozat eddigi életében bizony ritkaság. Így a negyedik évad - ráadásul záró széria - előfutáraként egyelőre nincs bennünk az a belülről felőrlő izgalom és kíváncsiság vegyülete, amely az előző évadoknál jellemzővé vált. 7/10

Negyedik évad:

Az íróknak nem volt könnyű dolguk, hogy összerakják az utolsó évad vázát, és az előző szériákhoz képest ne okozzanak csalódást a nézőknek. A lezáró évad a kezdetektől minden gondot megszülő CÉG lerombolásáról, az igazság felfedéséről és hőseink folyamatos maratoni menekülésének a befejezéséről igyekezett értekezni. Miután kiszöktek a SONA-ból, egy perc levegőhöz jutottak csupán, mert jött Don Self ügynök és belerángatta a csapatot egy olyan bizniszbe, amely végre porba zúzhatja a Céget, egyértelműen feltárja az igazságot, és elsősorban biztosítja mindenki szabadságát, mentességet nyújtva megannyi vád alól. A banda együtt, félretéve a múltbéli sérelmeket - többé-kevésbé - ismét egymás segítségével válthatják ki a szabadságjegyüket, aminek első állomása hat darab kártya ellopása, legvégül pedig a Szkülla (amit ez a 6 darab kártya nyit) megszerzése, természetesen A Cég gátlástalan, bárkin és bármin keresztülgázoló véres karmai közül. Ezzel az alapvetéssel indulunk neki a negyedik szezonnak, ami a korábbiak ismeretében kissé erőtlennek és érdektelennek hat. Ebből az álmos állapotból bizony sokáig magához sem akart térni az új széria, hiába pofozta fel néhány gyilkosság, vagy a speciális technikai felszerelések, egy bantu körszakállas profi gyilkos, de nem igazán tükröződött a valódi Prison Break hangulat. Csupán halvány manifesztációkban érzékeltette, hogy még mindig azt a habzó szájjal rohanó sorozatot követjük, mint eddig. Persze az sem volt utolsó, hogy eleinte egyáltalán nem lehetett igazán izgulni a karakterekért, tengődtek, tették amit kell, de valahogy hiányzott a pengeél és az azon végbemenő keringő. Aztán az évad felétől valami megfordult, az adrenalinlöket kezdte beindítani a nyikorgó cselekményt és újra közelített a magas fordulatszám felé, amit végül ugyan nehezen, de ismét elért. Az évad közepén feltűnő fordulat jót tett a cselekménnyel, a meglepetés erejével támadt, ugyanakkor várható volt valamiféle változtatás, látva, hogy milyen gyorsan haladnak a sztorival (a kártyák gyors megszerzése). Innentől aztán ismét elszakadt a póráz, az események áramlottak, folyamatos intenzív feszültséget teremtettek és akkor már érezni lehetett, hogy visszataláltak a készítők az útjukra. Az évad kifejezetten Scofieldra és Burrowsra koncentrált - persze a végére teljesen nyilvánvaló, hogy miért -, Mahone is több teret kapott, ennek viszont a többiek sínylették meg az árát. T-bag ugyan minden tőle telhetőt megtett, de az írók ezúttal nem szántak neki, olyan szintű brutális és letaglózó jeleneteket, mint az előző szériákban - legnagyobb sajnálatomra. Mindenki csapatként működött, de érezni lehetett az írók terelgetését. Burrows azaz Dominic Purcell karaktere a második félidőben lesöpört maga mellől mindenkit, az ösztönös és a legtöbb esetben az erőszakhoz nyúló testvért remekül formálta meg négy évadon keresztül, de talán itt teljesedett ki a legjobban. Sara visszatért, megnehezítve a dolgát jó néhány embernek, hogy ne jöjjön ki a béketűrésből. A negyedik szezon záróakkordjából adódóan több új szereplő is csatlakozott a játszmába. Ezek közül talán a Don Selfet megformáló Michael Rapaport választása a legkülönösebb, aki eleinte hihetetlenül kilóg A szökés atmoszférájából, majd végül az aggodalmaskodó, ravasz szemétláda szerepében lubickolva éri utol a sorsa. A testvérek édesanyját megformáló Kathleen Quinlan ugyan jó egy bizonyos szinten, azonban nem hagy túl mély nyomott bennünk az intrikáival operáló anya szerepében. Mivel búcsúval és méltó lezárással kellett szolgálniuk az íróknak, ezért visszahoztak néhány régi ismerőst - Westmoreland a látomásban remek érzékkel betoldott jelenet, - sőt, kifejezetten felépítették a befejezést egyikükre. Mindez visszájára fordulhatott volna, de nem ez történt, hanem egész egyszerűen működött a dolog. A rengeteg cselszövés és a fojtogató idő kölcsönhatása a sorozat legszebb perceit idézte - még ha nem is ért fel némelyikhez - végül pedig remekül terelte végkifejletéhez a történetet. A befejezés ugyan már az első részektől sejthető, ám valahogy mégis képes a vizuális katarzis kicsikarni belőlünk némi érzelmet, kellemes elégedettség érzetet, és a karakterek jövőképének egy apró szeletébe pillantás pont elég, ahhoz, hogy élvezettel nézzük végig a naplementébe sétáló szomorkás hangulatot, amely ugyanakkor stílusosan int felénk egyet még utoljára. 7/10

A szökés - A szabadság ára:

Nem egyedi példa, ugyanakkor nem is túl gyakori, hogy egy sorozat a befejezést követően kapjon egy másfél órás filmet, amiben kifejthet még néhány cselekményszálat. Ez A szökés esetében a negyedik évad 23-24 részének felelt volna meg, de végül ezt összefűzve mintegy 90 percben adta le a brit Sky1 nevezetű tévécsatorna és egy izraeli adó. A szabadság ára kissé mondvacsinált, hirtelen rögtönzött sztorival vág bele a negyedik szezon ugrása előtti idő bemutatásába, ezúttal viszont az örvénylő sodrás visszafogottabb lendületét a precízen felépített, a végkimenetelnél csúcsra járatott dramaturgia váltja, méghozzá eredményesen. A történet szerint ezúttal Sarat csukják le gyilkosság miatt, ami az első évad afféle nemi szerepcseréjévé válik, de természetesen nem tud akkora hatást elérni. Scofield azon nyomban nekivág a tervezésnek, miután kiszimatolja, hogy itt bizony nincs esély semmiféle jogi úton történő győzelemre. Az események kissé kapkodós tempóra váltanak, kevesebb idő jut a cselekmény kibontására, így inkább az érzelmek felfedésére, a kellő ütemű és hiteles drámára építenek - a természetesen folyton zajló tervezés és akció mellett. A szabadság ára nem ölel át túl nagy időtartamot, a 4 évből csak egy nagyon kis szeletet tár elénk, ami ugyan nem nem jelent minőségi romlást, de valamiféle kihagyott ziccer érezhető a karakterek bővebb kifejtésének hiányából adódóan. A börtön női részlegében feltűnik néhány új szereplő, köztük a "Daddy"-t alakító Lori Petty igyekszik emlékezeteset nyújtani - akinek a Holtpont óta nem igazán volt emlékezetes szerepe - inkább kevesebb, mint több sikerrel. A tábornok és T-bag a börtön szomszédos részlegében igyekszik újra valami mocsokságot elkövetni Scofieldék ellen, ami ugyan nem okoz meglepetést, de a karakterek jellegzetességeit ismét előtérbe helyezi. A terv beteljesülésének végkimenetelét Michael természetesen előre kigondolta, ugyan a negyedik szezonban megismert végkifejlet tudatában, tudjuk mire számíthatunk, mégis képesek meglepetést okozni az írók. Ezért a cselekmény kiszámítható pontjai ellenére meglepetésszerűen funkcionál a végéhez közeledvén feltűnő fordulat, ami inkább a drámát élesíti ki, azt viszont remek ütemben. A végső üzenet a halálon túlról egyszerűen működik, lecsupaszított, a giccset valahogy még éppen kikerülő befejezés jól képes lezárni a filmet. A szabadság tudata, amelyet talán a negyedik évad fináléjában nem tudtunk igazán, teljes mértékben a magunkévá tenni, itt most biztosít minket az átérezhetőségéről. Az utolsó perceket körbelengi az elégedettség és a tudat, hogy végre szabadok mindnyájan. Ugyan nem feltétlenül válik szükségessé ez a lezáró 90 perc, elhibázottnak mégsem lehet mondani, hiszen a sorozat évadait tekintve minőségi romlás nem igazán található benne. 7/10

(Az írás először a Gépnarancson jelent meg.)