A fekete ruhás nő / The Woman in Black (2012)

A klasszikus kísértettörténetek minden túlvilági báját magán viseli a Woman in Black, húsba markolóan erős atmoszférát gerjesztve a helyszínéül szolgáló, sűrű, tejfehér ködbe burkolódzó láppal körülölelt ódon kúria által. És még ha a vészjóslóan recsegő deszkák, ill. a pókhálóval beszőtt, dohos falak suttogta sötét titkok nem is csengnek oly’ ismeretlenül, a hatás nem marad el. Ha hagyjuk, hogy magával ragadjon a film hangulata, még a lassan kibontakozó, az első felében meglehetősen eseménytelen történetvezetés ellenére sem fogunk unatkozni. A kimért rendezés a nyomasztóan rideg képi világ és a kísérteties dallamok együtteséből fakadó nyugtalanító érzést kezdetben olcsó, bazári ijesztgetésekkel igyekszik megfejelni, de a végkifejlet közeledtével elszabaduló indulatok egy jó húsz percnyi, eszelős tempóra váltó, valóban hatásos jelenetsort eredményeznek, ahol a feszültség már kézzel tapintható, és a legkisebb hanghatástól is jeges borzongás fut végig a gerincünkön. Ha pedig még azt is el tudjuk fogadni, hogy a Harry Potter-éra után Daniel Radcliffe most egy gyászoló családapa szerepében nyomoz, akkor – még ha nem is új vagy nem is meghatározóan intenzív -, de egy kellemesen hátborzongató élményben lehet részünk. 7/10

Jack és Jill / Jack and Jill (2011)

Én, aki a nagy többséggel ellentétben még a Zohant is szerettem, nem akartam elhinni, hogy Sandler ezúttal ennyire mellélőtt volna, de a Jack és Jill című rettenet után be kell látni, hogy bizony, jogosak azok a málnák. Vagy legalábbis a legtöbbjük. Viszont aki már azt viccesnek találja, hogy Adam Sandler női ruhában lejt fingós-szarós poénokat, az nem fog csalódni a filmben, de mindenki másnak csak egy másfél órás, idegesítő ripacskodás lesz ez, mindössze egy-két értékelhető viccel fűszerezve. Ezek a momentumok is leginkább a kisebb-nagyobb cameóknak köszönhetők; a Jill „kegyeiért” küzdő, önmagát alakító Al Pacino mondjuk csak mérsékelten vicces, de akadnak meglepő és humoros fellépők, még ha csak rövid időre is. Figyelmeztetek mindenkit, a  film nem nézhetetlen, de még nagy mennyiségű alkohol befolyása alatt is célszerű újra átgondolni, hogy érdemes-e próbálkozni vele? 3/10

Az igazi kaland / We Bought a Zoo (2011)

Szirupos, de nem emészthetetlenre édesített családi film, melyben a feleségét gyászoló Matt Damon a gyerekei nagy meglepetésére vásárol egy lepusztult állatkertet, mely döntését kezdetben igen vegyes fogadtatás övezi. Idővel azonban mindenki megtalálja a helyét, és a szereplők életét szimbolizáló állatkert felújításával párhuzamosan hőseink saját, boldogabb jövőjüket is felépítik. Kár, hogy többnek akar látszani annál, ami, de az utolsó képkockáig kiszámítható története és a helyenként zavaróan erőlködő drámai vonala ellenére is szerethető film, nem mellesleg pedig egy igazi kaland az egész család számára. 6/10

A titánok haragja / Wrath of the Titans (2012)

A titánok harca két éve csúnyán leszerepelt mind a kritikusok, mind az egyszeri mozibajárók körében, így a készítők aztán ígérgettek nekünk fűt-fát a folytatásra, de ahogy az várható volt, ebből sajnos vajmi kevés valósult meg. Jóformán csak a film egyetlen erősségére, a látványra gyúrtak rá, a többi komponens viszont maradt nagyjából ugyanaz, ennek következtében pedig a hős Perseus most valóban működő és hatásos harmadik dimenzióban sújt le a CGI-szörnyek rút pofáira. A lineáris, kiszámítható történetvezetést azonban nem hagyta el, csupán néhány karaktert és helyszínt cseréltek ki, a cselekmény gerince azonban változatlan maradt. És bár a számtalan, pörgősebbnél pörgősebb, látványos ütközet szórakoztató tud lenni a maga módján, a következetlen jelenetek, az üresen csengő dialógusok és a pusztán fogyóeszközökként funkcionáló mellékszereplők nem kevés hiányérzetet ébresztenek a nézőben, így hiába csiszolták egy árnyalattal fényesebbre, nem lett sokkal jobb az első felvonásnál. 6/10