A Beszélnünk kell Kevinről egy borzasztóan frusztráló film. Azért, mert kissé ambivalens érzéseket szül, hogy olyan gondolatok járják át az agyunk, amik morálisan nem volnának éppenséggel elfogadhatóak egy gyerekre nézve. Mert Kevinre nem lehet úgy tekinteni, hogy az embernek ne jutna eszébe valami erőszakosság vele szemben - sokszor. Mert benne születésétől kezdve ott dübörög az elemi gonosz, akinek pokoli szórakozása az, hogy a szülői feladatoktól amúgy is kissé irtózó anyjának a lehető legrosszabbat okozza. De nem tehet róla: ördögnek született.

Lynne Ramsay pszicho-thrillerjében különböző idősíkváltásokkal ismerjük meg Kevint, anyját, Eva-t (Tilda Swinton) és apját, Franklint (John C. Reilly). Az már a kezdetekben bizonyossá válik, hogy brutális tettek sorát vitte véghez a címszereplő, hiszen rengeteg véres szimbolizációt kapunk, illetve annak kétségbeejtő következményeit. Meglehetősen szolid tempóban, szerény, minimális dialógusokban bontakozik ki előttünk a történet - a film első felében összetett mondatot nem sűrűn hallunk. Ramsay rendezőnő inkább a képi, vizuálisan szuggesztív ábrázolási formával igyekszik egyre tolakodóbban belénk sulykolni, hogy itt valami hatalmas gebasz van. Az atmoszféra állandóan fenyegetést sugároz, a cselekménybe közbelépő kívülállók pedig a maguk hatásos belépőivel vezetik elő, hogy valami nagy tragédia történt, aminek főszereplője ugyan nem Eva, de mégis minden brutális, feldolgozhatatlan következményt neki kell viselnie élete végéig. Pedig ő sem úszta meg veszteségek nélkül. Sőt.

Ezért az, hogy az egész filmen átívelve kapargatja a háza faláról a vörös festéket szakadatlanul, eleinte megkapó, kifejezetten merész, de szép lassan a szimbolikus eszköztár túlmisztifikálódik. Tudjuk, hogy Kevin gonosz, hogy mindenhez köze van, hogy élvezi, amit csinál. De nem látjuk. A konkrét események, tragédiák, utalás szintűek, ami az expozícióban kifejezetten előnyös, de a játékidő előrehaladtával a benne kecsegtető potenciál elvékonyul. Amikor a thriller – sőt, az őrlő pszicho-horror lehetősége is felmerülhetne – úgy istenesen kezdene bedurvulni, vérben dagonyázva, kaotikus rémálommá vedlene anyuci pokoli csemetéje, Lynne Ramsay egyszerűen a morálhoz, a családi drámához nyúl. Ami azért csalódáskeltő, mert a karakterek, mind Tilda Swintoné, az apáé illetve a fiúké, csak épphogy felületesen karcolják a személyiségfejlődést, a motivációik, az ok-okozati összefüggések a bőr alá szántó drámához kevesek, a brutális realista erőszakkal pedig már nem hajlandóak kokettálni. Ráadásul a fináléban elmaradó katarzis hiánya, egy ügyesen becsomagolt és kivitelezett gyatra dialógusban akarna a felszínre bukni.

Ettől függetlenül a film markáns, az atmoszféra bivalyerős, és a rengeteg szimbolista beállítás variációi merészek, egyediek, és találóak. De egy igazi vérrel festett, húrokat túlfeszítő pszicho-horror helyett Kevin története máshogyan végződik.

A többnyire agyondicsért Tilda Swinton helyett én a gyerekszínészeket, illetve a tinédzser Kevint alakító Ezra Millert emelném ki, mert azokban a nézésekben minden olyan agresszivitás, megjátszás, gyarlóság, és folyamatosan termelődő elemi gonoszság felbukkan, amitől elhiszem, hogy Kevin arra született, hogy…geci legyen. 7/10