<sóhaj>

Nehéz szavakat találni arra, ami nemrég zajlott itt előttem a képernyőn The Walking Dead címszó alatt. Nehéz is bármit mondani, amikor egy egész jól sikerült kezdés után hosszú-hosszú ideig nem látsz mást, mint gyötrődést és kínlódást, keserves erőlködést, de a sorozat minden próbálkozása ellenére már az elején kileheli a lelkét, hogy a későbbiekben csupán egy agyhalott zombi módjára vegetáljon.

<újabb sóhaj>

Főhősünk, Rick felébred a kórházban, s meglepődve konstatálja, hogy amíg ő hetekig kómában feküdt, a várost ellepték az élőhalottak, így az emberek mára vagy meghaltak, vagy megzombultak, vagy elmenekültek. Nem ragad le olyan részletkérdéseknél, hogy akkor meg ki a bré cserélgette az infúzióját az elmúlt hetekben, hanem fegyvert ragadva, lóra pattanva máris elindul felkutatni fiát és feleségét. Semmi újdonság, semmi kreativitás nincs tehát a nyitányban, de a zombiapokalipszis kitörése mindig érdekes, tehát most is működik. A kötelező körök lefutása után ráadásul Darabontunk az utolsó percekre még egy kis izgalmat is belevisz, így még azt a rosszabb szappanoperákból kölcsönvett fordulatot is el tudom nézni neki, amit valahol az epizód második felében öklendeznek fel az írók.

A folytatás ezzel szemben már egy hangyányival halványabban muzsikál. Rick csatlakozik egy kisebb túlélőcsoporthoz, akik feltehetően látták a Holtak hajnalát, ezért egy bevásárlóközpontban kerestek menedéket, majd elhatározzák, hogy meglépnek néhány kiló bél, és egy „Ferenc” feliratú teherautó segítségével. Minden zagyvasága és sablonossága ellenére is tűrhető szintet produkál a második rész: igaz, túl sok akcióra nem számíthatunk, de gyűlnek a zombik, csattannak a headshotok és még néhány egészen feszült pillanatot is sikerül kiizzadnia magából. A problémák viszont csak ezután kezdődnek.

<nagy sóhaj>

Mintha a készítők az első két rész forgatása alatt elszórták volna az egész évadra kapott pénzt; az akciókat minimálisra csökkentve beterelik hősünket a zombiktól nyüzsgő nagyváros poszt-apokaliptikus atmoszférájából egy erdőszéli menekülttábor szürke, lapos és full-érdektelen közegébe. Ennél fogva a harmadik, „Meséld a békáknak” címet viselő epizód pillanatok alatt derékba töri a sorozat addigi dinamizmusát, hogy a feszültség és izgalom ígéretétől megfosztva, átnyújtsa a terepet a férjét megcsaló feleség, feleséget kúró legjobb barát, feleségét verő férj és hasonlóan érdekfeszítő elemek szappanoperájának. Mi is jobban járnánk tehát, ha a készítők ettől kezdve inkább a békáknak mesélnének, hiszen az évad maradék epizódjaiban annyi élet sincs, mint egy fejetlen zombi rothadó torzójában.

Idejét sem tudom, mikor láttam utoljára ennyi béna, unalmas és irritáló karaktert egy helyen, mint akik benépesítik a túlélők csekély táborát. És nem elég, hogy semmitmondó és tök felesleges párbeszédekkel untatnak sokszor fél órán keresztül, de még ráadásul hülyék is. Cseppet sem zavartatva magukat, simán tábortüzet csiholnak az éjszaka közepén, és másnap reggel még meg is lepődnek, amikor egy zombit találnak a közelben. De nem baj, mert legközelebb még nagyobb tüzet raknak, így nem is várnak reggelig a zombik, hanem legnagyobb örömömre még az éjjel megharapdálnak néhány mit sem sejtő szerencsétlent. Sajnos azonban a két idegesítő szőke csaj közül csak egyik dobja fel a bakancsot, és ez mellesleg az egész évad legkínosabb perceihez vezet - a zombihugit dédelgető ribi műdrámáján valószínűleg még sokáig nem fogom túltenni magam.

Ebből is látszik, hogy mennyire elhasaltak a készítők a drámai vonal erőltetésével, pedig már a második rész röhejessé fajuló zombidarabolásánál sejthető volt, hogy itt óriási gondok lesznek. Alapvető probléma, hogy nem drámáznak, hanem dramatizálnak. Annyira kínlódnak, hogy rossz nézni. Erőltetik ránk, hogy nekünk aztán most nagyon meg kell hatódnunk, meg nagyon meg kell sajnálnunk szegény családját vesztett Jóskát, csak az a baj, hogy tököm se tudja, ki a bráner az a Jóska, azt meg pláne nem, hogy miért is kéne sajnálnom?! Hiába pecázgatnak meg sütögetnek szalonnát, miközben hülyeségekről fecsegnek, s teszik mindezt hosszú-hosszú epizódokon keresztül, megismerni ettől még nem fogjuk őket. Megszeretni meg aztán végképp nem. Az alapos, jól átgondolt és ügyesen építkező (báháá) karakterábrázolásnak köszönhetően pedig még az utolsó részben is a fűbe harap egy olyan szereplő a csapatból, akinek a jelenléte addig fel se tűnt.

A finálét amúgy nem szeretném minősíteni – igaz, nem is nagyon tudnám -, mivel egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy ilyesmi előfordulhat Frank Darabonttal. Még szappanoperának is rossz az, amit itt levágnak nekünk ezek a benzinkannáról működtetett, földalatti titkos laborban rekedt idióták. Komolyan, azt vártam, hogy mikor ugrik be Milla Jovovich valamelyik szellőzőnyíláson, és menti ki őket, de még az se tudta volna feledtetni a borosüveggel való fürdés és a hitvány CGI-robbanás, valamint a számtalan egyéb, minden logikával és józan ésszel makacsul szembemenő, szürreális jelenet kiváltotta döbbenet kínosan hosszú pillanatait. Legjobb lesz, ha most inkább elfordulunk, és úgy teszünk, mintha ez meg se történt volna...

<orbitális sóhaj>

A teljes évadot értékelve a 4/10-es átlagot érzem reálisnak. Csupán a viszonylag szórakoztató első két rész menti meg attól, hogy egy vállalhatatlan, Zs-kategóriás végterméknek tituláljam. A korrekt, 7 pontos pilot után ugyanis magabiztosan menetelt lefelé részről-részre Darabont csapata, de innen szép felállni – vagy hogy is szokták mondani? -, bár szerintem ez a sorozat már halott volt, mielőtt elkezdődött volna. Mert egy lepusztult világban, amit elleptek a húsra éhező élőholtak seregei, ki a toszt érdekel egy rakás ripacskodó jött-ment idióta unalmas szappanoperája?