Még a Hungarocomixon csaptam le erre a szerzői kiadású képregényre, amely annak a Budai Dénesnek a keze munkáját dicséri, akivel találkozhattunk már a Random magazin virtuális hasábjain is. Az ott megjelent, Café Postnuclear című művében sem volt már nehéz észrevenni, hogy milyen kiemelkedően jól bánik a ceruzával, ha különféle gépek, ill. épületek rajzolásáról van szó, és a Gépjárómű cím is azt sugallja, hogy ezen tudását kamatoztatta jelen esetben is.
Nos, nem tévedtünk nagyot, ugyanis valóban bámulatos, az utolsó csavarig aprólékosan kidolgozott, gondosan bevonalkázott monstrumokon túl festőien szép utcaképek és szintén részleteiben ábrázolt épületek ékesítik az egyes oldalakat. A háttérben fodrozódó felhők pedig sűrűn elhelyezett apró vonalakból kirajzolódva nemcsak különösen tartalmassá tesznek egyes képkockákat, hanem még inkább elmélyítik a stílus egyediségét, ami sokszor ugyan a zsúfoltság szakadékának peremén táncol, mégsem esik bele egyetlen egyszer sem.
Talán az emberek elnagyolt megjelenítése hoz egyensúlyt a képi világba, ami első ránézésre amúgy kifejezetten zavaró, mivel az egyes karakterek sokszor éppen olyan élettelennek tűnnek, mint a gépek vagy akár a házak magányosan meredező kéményei. A végére viszont egészen hozzá lehet szokni, és el lehet fogadni a stílus a részeként.
Ha már az embereknél járunk, a Gépjárómű mellesleg ráébresztett arra, hogy mennyire nem szerencsés magyar neveket választani egy képregénybe, pláne ha nem egy vicces darabról van szó, ugyanis olyan éles kontrasztot képezve furakodnak be a történetbe, hogy az addigi komolyságot egy pillanat alatt felborítva minimum egy mosolyt kipréselnek a legfaarcúbb olvasóból is. Hosszú távon nyilván nem lesz ennyire zavaró, de addig hozzá kell edződnünk annak a gondolatához, hogy a főszereplőt bizony, Ferinek hívják. Nem mintha bármi gondom lenne a Ferenc névvel, de nem az a hagyományos képregényhős név, na.
Érdekes továbbá a cselekményvezetés is, hiszen nem elég, hogy Ferencünk csupán az utolsó előtti oldalon lép be a történetbe, az egész fejezet amolyan prológusként funkcionál: egy alternatív XIX. századi Magyarország ad otthont az eseményeknek, ahol egy háborús időszakból származó gépjárómű váratlan előkerülése borzolja fel a kedélyeket.
Mivel nagyrészt történelmi áttekintést és különféle utalásokat kapunk, így maximum tippelgetni lehet, hogy milyen irányba terelődik majd a történet; valószínűleg sok akcióra, nagy csatákra és még nagyobb gépekre számíthatunk – legalábbis én nagyon örülnék neki. A kezdő fejezet mindenesetre megtette a dolgát, és felkeltette az érdeklődésemet, kíváncsian várom hát, mi fog kisülni ebből. Egyetlen módosítást díjaznék még: lehetőség szerint legközelebb ne ilyen kirívóan ocsmány, rikító sárga papírra nyomtassák…