Gina Caranot akkor is imádnám, ha nem rúgná szét a filmben felgyülemlő magas színvonalú hím színészgárda seggét, egyenként és vérprofin, de így meg aztán…
Ironikus, hogy az ő támogatására verbuvált színészhad tulajdonképpen az egész filmben végig csak asszisztál. A harctéri amazonból hősnővé avanzsált kisasszonyt ugyanis a legjobban képzett MI-6 ügynökök is vért izzadva próbálják megállítani kocsmákban, motelekben, országúton, üldözve, de persze egyiküknek sem sikerül. A női főszereplős akciófilmek azt hiszem hosszas keresgélés és próbálgatás után ráleltek a királynőre.
Carano korántsem tökéletes – ahogy a film sem az, sőt -, de az akciókban tanúsított jéghideg, kegyetlen, de legfőképpen realistának ábrázolt harcmódszerei odabasznak. Komolyan. Az első pillantásra megrendezettnek tűnő harckoreográfiák szépen lassan átfolynak egy abszolút természetesnek tűnő hatásfokba, amely a játékidő múlásával egyre fejlődőképesebb tendenciát mutat. Csontok és berendezések törnek, párnán keresztül végrehajtott fejlövés dördül, és tornászok irigykednek azokra az akrobatikus rúgásokra és ütésekre, amelyekkel Marolly Kane tisztogat maga körül. Persze ő is hibázik: no persze nem a likvidálandó célpontokat illetően, hanem, hogy azt hiszi magáról – talán a rendező ösztönző hatására -, hogy érzelmeket is képes a bájos arcszerkezetével eljátszani. Bárcsak így lenne. De hát senki sem tökéletes.
Egy dolog van, amiről Steven Soderbergh nem tehet. A Lem Dobbs által lesoványított, nyüzüge forgatókönyv, ami az első fél órában nem, hogy nem érdekes, de a konfrontációkat sem sűríti, pedig a pengeéles, vibrálóan baljósló kezdőjelenet még egészen mást sugall. Flashbackekből ugrálgatunk a jelenbe oda-vissza, ami végső soron nem is teljesen fárasztóvá, hanem pont olyan érdektelenné és együgyűvé simul, mint egy hétköznap esti műsorsáv a kereskedelmi televíziókon. A váza pontról pontra épphogy csak nem esik darabjaira, mert a csöndes, ám annál pulzálóbb akciójelenetek egyben tartják – nagy szerencsénkre. Rövidre vágva, arról van szó, hogy miután Mallory Kane (azaz Carano) pár mellé felbérelt „profival” kimenekít egy túszt a fogságból, az a cég, aminek dolgozik, nekiáll, hogy levadássza őt. Miközben az életéért pofozkodik és rohan a-pontból b-be, a háttérben folydogáló szálakra a nagy kutyák irányítása alatt lassacskán fény derül.
Amiről viszont Soderbergh nagyon is tehet, az a borzasztó soundtrack, amire rábólintott. Ugyanis az Ocean filmekből (Soderbergh rendezte azokat is) átmentett filmzene az itteni cselekményre inverz hatással van, mint amott. A legtöbb esetben komikussá, monotonná, és abszolút rossz hangulatisággal felruházva silányítja egyre halványabbá az összképet. Könyörgöm, ez nem a Kémes-hármas című romantikus akcióvígjáték – az a másik teremben megy.
Aztán az utolsó harmadban szolidan felpörgő cselekmény arrébb hessegeti a negatívumok nagyját, habár katartikus és végső, beteljesedő leszámolás- és elégedettségérzettől olyan távol áll, mint Nicolas Cage az utóbbi 5 évben egy jól megformált karaktertől (1 volt), azért megfelelő korrektséggel zárja képsorait. Azt meg remélem, hogy senki nem feltételezte, hogy a britek jóképű Ewan McGregorja áll minden konspiráció mögött. Haha, jó vicc lenne. Bár kétségtelen, hogy a film legfontosabb mondata az ő szájából hangzik el:
„Ne úgy tekints rá, mint egy nőre. Az nagy hiba lenne.” 7/10
