A hősiességre, vágtára született ló első nagy feladata, hogy felszántsa a földet, ahová újdonsült gazdájának édesapja vitte, miután háromszor annyit licitált rá, mint amennyit ér. A Joey-nak keresztelt patás köszönőviszonyban sincs az igás lovakkal, de ha nem tudja vele a fiatal fiú megmunkálni a földet, akkor elveszik tőle és családjától az otthonukat. Az egész filmre jellemző jelenet: Joey és Albert kínkeservesen küzdenek, hogy szántsanak miközben a nép úgy áramlik a kerítés köré, mintha legalább három szűzlány villantgatná bájait egy mező közepén a XX. század elején - elkalandoztam, az egy másik film lenne -, és a földesúr személyesen szeretné látni, ahogyan elvesztik mindenüket. A ló majdhogynem összecsuklik, az eső drámaian elered, amikor a fiú és lova együttes erővel a szakadó esőcseppek közt felszántják a termőföldet. Ez az émelyítő giccstorta első szelete, mely még kevésbé agyoncukrozott, mint a későbbiekben tálcán átnyújtott jelenetek, amelyektől hemzseg a film.
Spielberg az embert, mint szereplőt degradálja, másodszereplővé zsugorítja. Hiszen egy állatnak nem kellenek túl nagy rendezői instrukciók, nem színész, mégis önmagában hordozza a drámaiságot, a küzdelmet, a harcot, és a végtelen empátiát. Így a film nem a háborúról, nem az újra egymásra találásról szól, hanem kócosról Joey-ról, a lóról, aki megjárja a háborút, embereket ment (és öl) meg jelenlétével, bajtársiasan küzd, barátságot köt, és persze túlél. A film igazi motorja, ereje, tehát Joey (a ló). Oscar-jelölés járna neki - és idén talán még Clooneyt is képes lenne legyűrni.
Tudom, hogy épp most éli divatját a retro, a régimódi történek újra felzengnek, és bőséges jussuk húzza ki a stúdiókat a pénzszűke kátyúiból. De ebben az esetben én nem értem Spielberget. Előhúz egy olyan filmet, amelynek majd 20 éve még létjogosultsága lehetett volna, viszont mára már szentimentális karcaival, pátoszos ömlengésével, és azzal a rútul kihasználható naivságával egész egyszerűen kínos. Szentimentális vénemberré vált, és most ismét a gyerekeknek, a fiatal generációnak mesél sajátos eszközeivel, akárcsak régen. De, ahogy ez akkor működött, ma úgy fullad bele édeskés nyálába.
Nem idegesítő, nem rossz, egész egyszerűen eltúlzott mese, amely annyira édes, hogy ég tőle az ember gyomra. Hiszen a rutin, a sokszor szépelgő, de kreatív beállítások, a ritmusos vágás minden képkockáján fellelhető. A profi hozzáértés megkérdőjelezhetetlen. Csupán a tartalom, a csöpögős eposz az, amely kiábrándító. Ahogyan játszadozik a lovakkal, az egyszerre röhejes és nevetséges. Aztán a háború kegyetlenségébe sem mer igazán belemenni (nem úgy, mint a Ryan Közlegény megmentésénél, hiszen itt korlátoz a pg-13), és amikor durvának, erőszakosnak és legalább halványan valódinak kellene lennie, az összeütközésekkor, akkor vér helyett málnaszörpöt spriccel a levegőbe. Arról nem beszélve, hogy a különböző katonák, tábornokok bármelyik oldalon úgy olvadoznak, és ámulnak el ettől a jószágtól, mintha egy gyermekmesébe írták volna őket.
A tetőpont a fináléhoz közel ér utol minket: abban a jelenetben (az angol katonák közt) minden giccses túlzás, túlvizionált drámai karikatúra, olvadozó érzelem, és mámorító sírógörcs közeli állapot hatványra emelése beteljesedik. Maga a szentimentális orgazmus. A záróképsorok agyonszűrt, naplementébe roskadó, röhögésre sarkalló beállításai végezetül felfújják a tejszínhabot az eposzi sütemény tetejére, a negédes cseresznye mellé. Csak vigyázzunk, nehogy elrontsa a gyomrunk. 4/10
