Minden pórusából cseppenként növekszik az a paranoid légkör, amely szépen lassan ránk ülepszik. Rideg, az összes karaktere távolságtartó, a végletekig kimért és óvatos, ahogy azt John le Carré megteremtette. Tomas Alfredson rendezése érzékeny, pontos odafigyeléssel, megfontolt döntésekkel helyezi el sakkbábuit a táblán, hogy aztán szépen, egyenként leüsse azokat. Gondosan kitervelt sakk-matt. És a végén még magunk sem tudjuk megmondani, hogy voltaképpen hogyan is nyert. De győzött, ez biztos.

70-es évek, London. A brit hírszerzés tudomására jut, hogy a legfelsőbb köreiben évek óta egy tégla rejtőzik. Az időközben kényszernyugdíjra küldött egykori kém, George Smiley feladata lesz, hogy megtalálja. Eleinte talán nem is sejti, de végül az általa körüljárt kém-világ kusza mélyét kell önmagából kifordítania, felrúgnia, hogy ráleljen.

Elsőnek talán azt érdemes megjegyeznem, hogy dekoncentráltan, fáradtan, fél-válról színtiszta időpazarlás nekiülni. A film összeszedett koncentrációt és hihetetlen odafigyelést igényel, de még így sem borítékolható, hogy ebben a kívülről-belülről erősen szövevényes cselekményben könnyen jönnek majd a válaszok.

Gary Oldman elegáns, halk szavú karaktere egyértelműen ura ennek a jéghideg, borús és barátságtalan atmoszférának - az Oscar jelölés abszolút helytálló.

Tele van aprósággal a film: Mucsi olyan vehemenciával mozog, mintha egész életében kémkedett volna a magyaroknak, Mark Strong idejét sem tudja mikor kapott ilyen szépen árnyalható nem negatív (!) karaktert (aki reflexből agyoncsap egy baglyot), Gary Oldman pedig vastagkeretes szemüvege mögé rejtőzve, saját mocskos emlékei közt bolyongva elegánsan, háttérből leplez le egy hatalmas konspirációt miközben mindössze egyetlen egyszer emeli fel hangját (annak meg is van a súlya). A ritmusos vágás, az operatőri munka visszafogott, de elképesztően expresszív képei, az apró, profin felépített gesztusok az  igazi kincsei a filmnek. És aki ezeket nem tudja kellőképp értékelni, az valószínűleg a teljes egésszel is így lesz.

A homályból végezetül halványan kirajzolódó végpont hátterében ugyanakkor minket nézőket a film katarzisnak szánt befejezése talán továbbra is a ködben marasztal. De: azok a nosztalgikus, vaskos flashbackek és a markáns képi világ, amelyet ragyogóan ültet át az adaptáció a képernyőre majdhogynem mindenért kárpótol. 7,5/10