A kislányt véresen, meghurcolva, megerőszakolva találják meg az erdő szélén. Halálsápadt beesett arc, hullamerev tekintet, kékes bőr. A rendőrök igyekeznek útját állni, de az apa végül odaér és meglátja a lányát. 4 nap telik el. A feleség sírógörcstől sírógörcsig él, néhány ital, nyugtató és cigaretta szakítja csak meg a néma gyászt. Közben az elkövetőt elfogja a rendőrség, arcán levakarhatatlan kéjvigyor. Az apa négy nap után kórházba indul: azt mondja a munka talán segít. De valami egészen másba kezd: előkészül a hét napos kínzásra, az ösztönös bosszúra.

Az eleinte torture-porn-nak beillő expozíció után a film hamar tisztázza, hogy a hideg bőre alatt sokkal több rejlik, mint egyszerű hatásvadászat. Nem öncélúan hajt a minél expresszívebb és durvább sokkolásra, de a mondanivaló érzékeny mivoltából fakadóan elengedhetetlen az agresszív natúr brutalitás. Elejétől az utolsó percéig morális kérdések variációját vizsgálja, és anélkül egyensúlyoz a határmezsgyéjén, hogy egyszer is megszédülne. Ugyanis folyamatos erkölcsi mélyvízben tartja nézőjét, de rendkívül okosan nem kíván állást foglalni, inkább a háttérből figyel csendesen. Daniel Grou (a rendező) megmutatja, hogy egy apában mekkora hurrikánt képes söpörni a gyermeke elvesztése gyilkosság által, ugyanakkor próbál a racionalitás, a bűntudat terhe, és saját ítélete közt végső álláspontra keveredni. Ehhez aztán bekapcsol egy erkölcsi lélegeztetőt a mellékszereplő bőrében feltűnő főnyomozó személyében - az első párbeszédjük a film talán legnagyobb csúcspontja.

Claude Legault (Bruno Hamel az apa) maga az egyszemélyes bosszú. Elsöprő színészi dominanciával, a kedves, udvarias, szerető férj villámgyorsan dobálja le magáról pozitív tulajdonságait csak, hogy végrehajtsa a kitűzött célt. Nem élvezi, hiszen mélyen belül, gyökereiben jó ember, de lányának tartozik ezzel saját bevallása szerint. Őrlődve, egyik üveg sört a másik után lehúzva igyekszik tompítani azt a belső ellenállást, amely egyre inkább akadályozza tervében. Az áldozat, saját szerepköréből kilépve, magát egyfajta igazságtevő-gonosztevő rangba fokozza, amely a végére fordított arányossággá változik az alapképletből. Az igazi rohadékot ugyanis már szinte sajnáljuk: széttört térdének darabkáival, eszméletlenségig gyötört sérüléseivel - és még néhány találóan kínkeserves kínzási módszerrel -, majdhogynem áldozattá korcsosul. De ne tévesszen meg senkit a látszat: a szerepek ugyanazok maradtak, csupán a bosszú, a megfelelő igazságtétel morális kérdése formálódik át egészében mire eljutunk a végponthoz.

A jéghideg atmoszférában - a csendekkel kiválóan bánva - folyó cselekményt a rendező kicsi, de annál érdekesebb mellékvágányokkal spékeli, néha-néha már krimibe bonyolódva. De főtémájáról egyetlen másodperc erejéig sem tér le: hol húzódik a bosszúvágy valódi határa? Meddig lehet elmenni, és van-e értelme a végpontokig sodródni? A hirtelen és gyors befejezésben kapunk néhány kielégítő választ - de az igaziakat bennünk hagyja a film. 7/10