Emlékszem 8-10 évvel ezelőtt volt az a bizonyos karácsony, amikor egy osztálytársam kölcsönadta az első részt (azóta se kapta vissza). A Karácsonyból semmi nem rémlik, fogalmam sincs milyen ajándékot kaptam vagy hogy fehér volt-e avagy szutykos és borongós, de az tisztán előttem van, hogy a klaviatúra fölött görnyedve maximális átszellemültséggel róttam a pályákat, vetődtem lassítva két 9mm-essel a kezemben és tisztogattam a világot a bűnözőktől. Max szájára varrt fertelmesen otromba vigyoráról nem is beszélve. A második részt csak jóval később szereztem be, de a hangulat nem hogy nem változott, hanem még pulzálta feljebb a játékélményt. Folyton szakadó eső, szűk utcák, golyózápor, pattogó töltényhüvelyek és természetesen a nő, akiért meghalnál. Max depresszióból, bosszúvágyból és fájdalomból összegyúrt karaktere bármelyik Raymond Chandler regényben megállná a helyét. Rideg, mocsokkal bélelt nyomozó, akinek a lelkét tonnányi tornádó torzította, fájdalomcsillapítókon él, és azon kívül, hogy minden rohadéknak a szeme közé ereszt egy golyót nap, mint nap, egyetlen halványan kirajzolódó reménysugár sziluettje tartja még életben: Mona Sax. A NŐ.

Kommentár minek?

update: közben kiderült, hogy ez nem hivatalos poszter, de ez minket egyáltalán nem zavar, mert igen jól fest.

Washington D.C. 1865. A háborúnak vége, Lincoln halott.

Ezzel a mondattal indít a Hell on wheels, amihez tartja is magát a kezdőepizód. Cullen Bohannan (Anson Mount) meggyóntat egy bűnöst. Feloldozásként fejbelövi. Majd irányt vesz az első transzkontinentális vasútvonal építésének munkálataihoz. A pisztoly itt is kelleni fog. Eközben a vasútvonalat kézben tartó Thomas Duran (Colm Meaney) harsog ambíciózus beszédet támogatásért. Lelkesítő, pátoszos beszéde valójában üres fecsegés. Egy lószar. A lényeg, hogy megkajálják, akár gyorsan akár lassan. A kapzsiság hajtja. Aztán egy dialógus a rabszolgák felszabadításáról, háborús múltidézés és skalpvadász indiántámadás után a plot körülbelül körvonalazódni látszik. A történet szövevényessége egyelőre nem egy Inception, de a karakterekben akad potenciál, és megkockáztatom, hogy kell neki 5-6 rész mire bepöccen, onnantól viszont kellően bűzlik majd.

Az általam már-már amolyan istenségként tisztelt argentin művész munkássága nem lehet ismeretlen a blog állandó olvasói számára, de mivel Nico rajzaiból sose elég, ezért tekintsetek most meg egy összeállítást a mester karikatúráiból. Hogy ne távolodjunk el a blog tematikájától sem, filmekből és sorozatokból ismert arcokat válogattam nektek. Jó sok van, nyugodtan gyújtsatok rá még egyszer.

A 300 producerei egy R besorolású, 3 dimenziós akció-fantasy-vel vették be nemrég a mozikat, és még az sem zavarta őket, hogy feltehetően nem nagyon figyeltek oda annak idején a történelemórákon, mivel egy igencsak eldeformált görög mitológiát gyúrtak össze a tipikus fantasy-sablonokkal, hogy egy butácska, mégis tűrhető történetben prezentálják az utóbbi évek legdurvább és leglátványosabb csatajeleneteit.

A kezdőrészeknél még úgy tűnt, hogyha nem is száz százalékosan, de Frank Darabont elteleportálása a projektből nem harapott ki túl nagy húsdarabot a minőségfaktorból. Az ötödik rész után járva viszont megfordul az ember fejében, hogy vagy Darabont tartotta rendesen kordában azt a feszes dramaturgiájú első évadot, vagy csak szimplán idióták maradtak a másodikra, akik lehet, hogy szappanoperát tudnak írni, de zombisorozatot hótziher, hogy nem. Már a második rész után elkönyveltem egy bizonyos mértékű színvonal csökkenést, de amit ebben a részben húztak - mármint az időn és néhány blődli nagy baromságon kívül - azt oktatni kéne Hogyan nyújtsunk el egy fél évadot a semmiről címen. Bár baromságokat írok, mert van itt esemény bőven: terhesség, szupermarket-szex, lőfegyver oktatás, vadászbaleset meg egy csomó szürke karakter, akit időről-időre egyre jobban lehet utálni. Ami nincs azok a zombik. De ezt el lehetne nézni nyugodt szívveréssel hiszen a Walking Dead nem a zombikról szól - ez most már biztos - hanem drámáról, amely legalább olyan intrikus, szentimentálisan átgyúrt, mint a Dallas. Basszus, fel kéne ébredni.

Szóval a címből ítélve - én adtam, nem az epizódé - a rutinosabbak következtethetnek. A lényeg, hogy feltűnt néhány régi ismerős (az egyik mocskosabb, mint a másik) és az írók nem is görcsöltek rá a kialakult helyzetre azzal, hogy más szálak kibontását beleerőltették volna. Dex elhúzott Miamiból. A tovább mögött spoilerek.

Ki hinné miket rejt a nagymama könyves szekrényének bugyra. Gardner krimije mellett egyéb apróságokra leltem, mint pl. Robert Bloch Psycho-ja, vagy éppen olyan poros őslelet bűnügyi regényekre, amelyeket mára már csak szinte antikváriumok rejtenek. A jelenleg tárgyalt regény is ilyen egyébként.

Erle Stanley Gardner - amúgy írói álnevek tömkelegét ragasztotta magára a fickó - a '30-as évektől kezdve futószalagon kezdte gyártani krimiregényeit, konkrétan 130 detektívregényt írt és ezek közül a Perry Mason karakterére kiélezett ügyek a híresebbek között vannak. A Szerencsés lányok esete Gardner harmadik regénye, amelyben Mason karaktere ugyan még kicsit szenvtelen és talán túlzottan közönyös, de a végkifejletre azért megkedvelteti velünk a logikai cselgáncsokban kitűnő ügyvédet.

Nick Flynn regényét Paul Weitz adaptálja és a mit sem öregedő Paul Dano partnere ezúttal Robert De Niro lesz. Nem hogy ott volt az Everybody's Fine ahol De Niro kis híján összeroppantotta a szíved akkorát játszott, erre most itt ez a velejéig mocskos dráma, amiben úgy tűnik nem a giccs lesz a fő hozzávaló. Hanem olyan finomságok, mint az alkoholizmus, a félárvaság, a homelessek vagy épp a drogfüggőség. Ízelítőnek itt a könyv rövid ismertetője, ami tömör és megkapó. A tréler előtt egy szempillantásra pedig a zseni poster.