Az észak-amerikai profi kosárlabdaligában továbbra is lockout van érvényben, azaz amíg a klubtulajdonosok és a játékosok nem tudnak megegyezni az új kollektív szerződésről, addig egyetlen mérkőzés sem kerül megrendezésre. A 2KSports fejlesztőinek hála azonban nem maradunk kosárlabda nélkül, mivel ha nem is tudunk kedvenc csapatainknak szurkolni a tévé előtt, azért virtuálisan lenyomhatjuk az idei szezont (meg még számtalan másikat is), mivel megérkezett az NBA 2K12, ami ugyan házhoz szállítja a mérkőzéseket, de vajon a sorozat legutóbbi részéhez képest tud-e akkora mértékű és minőségű újítást felmutatni, hogy azért érdemes legyen idén is a zsebünkbe nyúlnunk?

„Never fear, Magic is here” – Earvin „Magic” Johnson

A Magic City Jeffrey Dean Morgannel az élen köröket fog verni hangulatban jó néhány sorozatra. 60-as évek, Kuba, szivarfüst, gyönyörű nők, rengeteg pia, gyilkosságok és persze pénz minden mennyiségben. JDM az utóbbi időben bizonyára több idejét töltötte a szoláriumban, de egye-fene, mert ide nagyon passzol azzal a kacér mosolyával. Igazi vérlázító shownak tűnik a Starz prezentálásában. A premier igencsak kötelező program a tovább mögötti 1 perces előzetes alapján.

Előzetesen öt forintot nem adtam volna azért, hogy egy beszélő-kutyás, 20-25 perces vígjátéksorozat lehet jó. Kivéve ha az a kutya történetesen Jason Gann, aki pokolian elfajult humoreszköztárral adja elő egy bölcs, szőrös, piszkosul kanos eb hétköznapjait. Aki egy szemétláda, és ettől legalább annyira poénos, mint bármelyik amerikai vígjátékban elsütött viccnek a tízezerszer jobb és működőképesebb verziója. Mert az írógárda valójában maga Jason Gann (többek közt) és David Zuckerman (Family Guyt és Amerikai Fatert is írt), akik olyan kreatív és sziporkázó humorérzékkel töltik fel az első évad tizenhárom részét, amin még a beteges humoron edzett nézők is csak pilláznak. Szó sincs róla, hogy a Wilfred túlnyomó részt olyan perverz és aberrált viccekkel durrogtatna, mint mondjuk a hasonszőrűen elvont Louie, de tény, hogy hatalmas aduász dialógusokkal pergeti a néző agyát.

3 srác szuperképességre tesz szert, szívatják a népet, aztán az egyikük átlép egy bizonyos határt. Élvezettel pusztít. Josh Trank doku-stílusban hozza az első rendezését, ami piszok jónak tűnik, persze kár, hogy nem rendes filmként teszi mindezt, de ettől még ígéretes.

Ismét visszamásztak a tévébe a sétáló hullák, Frank Darabont távozásával vélhetően olyan nagy törés nem történt, de a premier mégis sántított kissé. Szinte ijesztő volt, ahogy az első 20 percben olyan dramaturgiailag hatásvadász klisékkel fröcskölték tele a cselekményt, amely a feszültségből átlényegült valami bénázó tucathorrorrá. Szerencséjükre ezt az epizód végére igyekeztek áthidalni: valós feszültséget generáltak, remekül végigvezetett karakterfejlődést ábrázoltak és robbantottak egy halványan látható, de abszolút működő cliffhangert. Korántsem tökéletes, de a gyomorba maró atmoszférát végül két lábra állító kezdést láthattunk. Az írás spoilermentes.

A konzolosok már a hétvégén vigyázhatnak a rendre a Denevérember bőrébe bújva, a PC-sek azonban kis híján szívbajt kaptak, amikor nemrég bejelentették, hogy a nekik szánt verzió megjelenése el lett napolva valamikor december környékére. A Warner és a Rocksteady azonban megnyugtató bejelentést tett, miszerint a PC-s változat november 18-án kerül majd a boltok polcaira. Szóval már csak egy szűk hónapot kell várni, addig pedig csámcsoghatunk az alábbi videókon. Launch trailer emitt, 7 perces gameplay pedig amott.

Még több "D", még több csöcs, még több vér, még több Ving Rhames. A 2010-es Alexandre Aja féle Piranha 3D zseniálisan szórakoztató kis trash-film volt, a maga 200 hektoliternyi vérével és az eszméletlenül retardáltra butított karakterek legmulattatóbb kihasználásával. Ezúttal többek közt David "Béjvaccs" Hasselhoff igyekszik kimenteni az embertömeget a vérszomjas szilikonmellek szorító öleléséből, illetve már-már exploitation-eszközökkel csempészik újra a történetbe Ving Rhamest, akit az első részben finoman szólva rommá daráltak a halacskák. Ha bekészít az ember egy rekesz sört, popcornt, és szól a haweroknak, akkor ez kötelező. Na jó, amúgy is.

A jogi krimit, mint zsánert, Amerika olyan fakóvá és elnyűtté koptatta filmeken és követhetetlen számú tévésorozat-halmazon keresztül, hogy acélkeménységű fába vágja a fejszéjét az, aki mégis megpróbálkozik vele, ráadásul moziba küldi. Esetünkben nem is a rendező személye az érdekesebb, hanem a forgatókönyvíróé John Romanoé, aki Michael Connelly regényéből írta a szkriptet. Mert a Lincoln Lawyer forgatókönyve az utolsó betűig alapos munka, amely kényesen ügyel minden egyes szilánknagyságú fordulatra, dinamikára és a karakterekre egyaránt.

Matthew McConaughey ezúttal nem a tricepszét csókolgatva igyekszik fahangon felböfögni néhány nyálban tocsogó szerelmes tőmondatot Kate Hudsonnak vagy éppen Sarah Jessica Parkernek, hanem előkotorja azt a kevés tehetséget, ami még maradt benne.

Gears of War a Lego univerzumban. Vigyázat, véres!

Emlékszik még valaki rajtam kívül az About Schmidtre (Schmidt története), amiben Jack Nicholson a lakókocsijával elutazik a lányához miután nyugdíjazásán túl a felesége meghal? Azt a keserédes, képmutató és olykor kínos humort most tegyük át egy olyan szkriptbe, ahol George Clooney felesége balesetben életét veszti, aztán kiderül, hogy szeretőt tartott. Clooney pedig két lányával útnak indul, hogy felkeresse az illetőt. És ha azt a képlékeny, furcsa humort megfejeljük némi életszagú drámával, akkor íme a végeredmény. Szóval Alexander Payne (Kerülőutak, Schmidt története, Párizs, szeretlek!) rendezi, Clooney pedig bízik az Oscarban, amit nem kapott az Up in the air-ért, amiért abszolút járt volna neki (véleményem szerint).