Valahogy nem fért nekem össze az előzetesben látott apa-fiú kapcsolatra kiépített dráma a vele párhuzamosan futó robotboksszal, de mivel én mindig nyitott vagyok a hülyeségre, egy közepes, de – még ha gagyi is - viszonylag szórakoztató film reményében ültem be az amúgy szokatlanul magas létszámú terembe. És ha most azt mondom, hogy a film minden várakozásomat felülmúlta, és közel se akkora bohóckodás, mint amilyennek messziről kinéz, akkor nagyon finoman fogalmazok, mert az eddig többnyire vígjátékokat jegyző Shawn Levy családi akció-drámája bizony ütött, mint a kettőhúsz.

Mostanság egyre inkább közönybe süppednek az új tévésorozatok: a nyomozós szériák a maguk agyonhasznált kliséivel egyre több formában bukkannak fel, de kreatív szempontból, újítani csak nagyon ritkán képesek - persze van kivétel, lásd Killing. Ezért van az, hogy a 237. CSI soha nem fog újat mutatni, amikor megcsillan a napfény Horatio Cane napszemüvegének lencséjén. A kórházas témák szintén pestisként terjedtek el az utóbbi években, de nagyot húzni egyiknek sem sikerült igazán. Aztán ott vannak a tinisorozatok, az aláröhögős szitkomhegyek, stb., ezek persze mind hoznak egy fix nézettséget, ami hol jó, hol rossz, de pénzügyileg általában megéri az adott csatornának - ha nem akkor pedig úgyis jön a kasza. Szóval az átlag háziasszonyok, fiatalok, munkás amerikai kertvárosi embereknek valószínűleg ez nagyjából elég ahhoz, hogy kicsit kikapcsolódjanak és majszolják a 3 fogásos Mcdonalds illetve Burger King menüket - sztereotípia tudom -, miközben bámulják a tévét egy hétköznap estén. Na de mi van azokkal, akiket nem elégít ki egy sablonból felhúzott nyomozós sztori, vagy a napi szappanopera adag, hogy ki kit dugott meg, és melyik klinikán. Nos nekik is van választásuk - bőven, nem kell aggódni - amihez az FX kínálata az egyik legszerteágazóbb és profibb táptalaj.

Méghozzá azért kapja meg a címben szereplő tökösség jelzőt a csatorna, mert halkan és finoman szólva is olyan merész koncepciójú sorozatokat rendelnek be, amelyek totálisan eltapossák a bevett kliséket, nagy ívben szarnak a politikai korrektségre, dúskálnak a kreativitásban, és tele vannak innovatív szkriptekkel. Persze nyilvánvalóan ezek köszönőviszonyban sincsenek a közönségsorozatokkal - nem is azokra a babérokra törnek -, nem nézik milliárdan őket, de minőségfaktorból olyat produkálnak, hogy az ember állva és bólogatva tapsol nekik - már ha befogadóképes ezek iránt. A továbbiakban ezekből szemezgetek, nem taglalom a csatorna összes szériáját, az általam nézett és kiemelendőkről ejtek néhány szót, de kommentben nyugodtan ki lehet egészíteni, aki amivel szeretné.

Aki John Cusacket akarja látni mozifilmben, annak itt ez az 1849-ben játszódó thriller, amiben Edgar Ellen Poe-ként fog szaladgálni körszakállal, és igyekszik előkeríteni a gyilkost. Az előzetesben több a vágás, mint egy fodrászatban, itt-ott elkapkodott és ettől kissé bűzlik az egész, de innen szép nyerni. Majd 2012-ben.

Éreztem én, hogy inkább a Vasökölre kellett volna menni, de a poszterek egyszerűen annyira tetszetősek és hangulatosak voltak, hogy kellőképp felcsigáztak ahhoz, hogy az élményt minimálisan se rombolandó, még egy árva előzetest se nézzek meg, vagy egy ajánlót se olvassak el a filmmel kapcsolatban. És ha azt mondom, hogy még így is eléggé unatkoztam rajta, azzal mindent elárulok az Álmok otthonáról.

Már egy hetet sem kell várnunk a megjelenésig, ugyanis október 13-án már a kezünkbe is vehetjük a magyar Black Hole Entertainment fejlesztőcsapatának játékát. Ehhez jött gyorsan még egy előzetes, melyben az egyszemélyes kampány történetébe nyerünk egy kis bepillantást.

Gondoltál már arra, hogy milyen lehet mangakának, azaz mangakészítőnek lenni? Eltöprengtél már valaha azon, hogy mennyi idő- és energiaráfordítást igényel pusztán egyetlen rövid vázlat elkészítése? Vagy a szerkesztőségek és a kiadók működése érdekelne? Netán arra vagy kíváncsi, hogyan válhat egy zöldfülűből elismert művész? Nos, a Bakumanból nemcsak ezekre, hanem számtalan hasonló jellegű kérdésre kaphatsz választ, ugyanis Ohba Tsugumi és Obata Takeshi, a Death Note felülmúlhatatlan író/rajzoló párosának legújabb sorozata egyenesen a mangakák varázslatos világába repíti el a kedves nézőt.

Ilyen amikor Eddie Vedder Johnny Depp-el gitározza el az Into the Wild zenéjét. Mindennapos.

Dexter apukája van annyira gonosz, hogy összezárja az őt elkapni próbáló szuperhősöket és olyan játékra kényszerítse őket, amibe talán bele is döglenek. Akad némi Kick-Ass áthallás, de a koncepció elég pofás játszmába vezet minket. Akiknek már darabos a székletük a szuperhíró-moziktól azok nagy ívben kerüljék. Vagy ne.

Ha nekem ezelőtt valaki azt találta volna mondani, hogy egy olyan film, amiben pisztolyokkal durrogtató cowboyok és dárdákkal hadonászó indiánok csapnak össze az űrlényekkel, véresen komolyan veszi magát, és ráadásul még egy teljesen élvezhető, sőt, jó film is, azt egyszerűen kiröhögöm, míg kissé összegörnyedve, egyik kezemmel a térdemet csapkodom, a másikkal pedig ujjal mutogatok az idiótájára, de most már belátom, hogy ez hiba lett volna, mert a Cowboyok és űrlények egy igenis tisztességes próbálkozás. Az idei nyári felhozatalban mondjuk, nem tűnik ki a többi szuperprodukció sorából, de nem is marad alul velük szemben.

„Olvasmányos, mint Rowling, eredeti, mint Tolkien.”

Ez az idézet (no meg persze a tetszetős borító) győzött meg arról, hogy érdemes lesz belefogni ebbe a könyvbe, egyúttal pedig az elvárások mércéjét is igen magasra tette, ezért érthető módon egy picit tartottam is tőle, de szerencsére már rögtön az elején magával ragadott Erdőmélye rendkívül színes és gazdag fantáziavilága.

Ahogy az ilyen könyvekben lenni szokott, a főszereplő egy fiatal fiú, akinek jelen esetben semmiféle természetfeletti képessége nincs, kérdése viszont annál több. A fatrollok közt nevelkedett Ágost kétségek gyötrik származásával kapcsolatban, szeretné tudni, hogy miért hagyták sorsára csecsemőkorában a szülei, és hogy kicsoda is ő valójában? A fatrollok között különcnek és kiközösítettnek érzi magát, és amikor nevelőszülei egy távoli rokonhoz küldik, a fiú olyat tesz, ami ellenkezik a fatrollok legfontosabb szabályával: letér a kitaposott útról. Legnagyobb bánatára rögtön eltéved, és mialatt az elveszett ösvényt keresi, számtalan kalamajkába keveredik, melyek során a létező legkülönfélébb és legfurcsább szerzetekkel hozza össze a sors.