A legutóbbi feladvány elég könnyen ment, nézzük akkor a mostanit:

Egy 1990 utáni filmben megelevenedő karakterről van szó:

"Kicsit mogorva vagyok, de jól végzem a munkám.

 Két fegyenc nyomában kell járnom.

 Egyikükhöz már volt szerencsém.

 Magam mellé nem épp a legjobb embereket kapom.

 Nagy tiszteletben álló személynek tartanak."

A Hanna egy elektro zenével dúsított művész-thriller, amely szinte folyamatosan rohanva szimbolista tárgyakkal bombáz, miközben a közepe pont olyan üres, mint egy lyukas szotyihéj. De van benne akció. Méghozzá abszolút minimalistára faragott, feszes struktúrára épített koreográfiával, amely végül kihúzza a filmet a végére bekövetkező kaotikusságba forduló őrülettől, amely nagyon sokat akar mondani, de végül csak odaköp valamit elénk. Szóval, hogy Joe Wright legújabb rendezése jó-e? A franc tudja, de hogy az akciójelenetei veszettül oda vannak rakva a vászonra az ezer százalék.

Egy hónap múlva lecsorog az HBO-n az Entourage utolsó évadának első része, dobtak is hozzá gyorsan egy kis (tényleg az) kedvcsinálót.

A tovább után poszter is van. 

Múltkor nagyot néztünk, és értetlenül álltunk Zack Snyder agymenésének hűvös, sőt, már-már fagyos fogadtatása előtt. Elképzelni sem tudtuk, mi állhatott a jelenség hátterében, hiszen a Sucker Punch minden olyan elemet tartalmaz, ami egy tökéletes moziélményhez szükséges. Vegyük csak sorra: Szexi csajok – pipa, korszerű CGI – pipa, lehengerlő akciójelenetek – pipa, remek zenék – még egy pipa. De ha minden adva volt egy kiváló szórakozáshoz, akkor mégis mi lehetett az, ami ennyire kicsapta a biztosítékot a nézők egy igen magas százalékánál?

És nem fogja vissza magát.

Clive Barker - akiben anno Stephen King a horror jövőjét látta - azon szerencsés regényírók közé tartozik, aki filmmé adaptálhatta saját könyvét. Barker kiélhette az általa megalkotott dark fantasy-ban minden szadomazochista túlfűtött perverzióját, anélkül, hogy bárki is beleszólt volna a dolgába. Egy rideg, lelketlen kín-gyönyör komplexumot alkotott, amelyben a vágyak végletekig menő kiteljesedése dominál, ahol a kínzások és húscafatok az ember arcába tolódnak és szép lassan minden porcikájukat megtöltik félelemmel - vagy éppen undorral. Barker kenobitái sztoikus pszichopata kínzó gépek, akik a horror-fantasy meghatározó ikonjaivá értek, úgy tépnek szét cafatokra, hogy közben a gyönyörről mesélnek, és a poklukról, ahonnét nem lehet büntetlenül megszökni. A kinézetük brutálisan visszataszító, sosem adnak kegyelmet és még száz reflektorral megvilágított sikátorban Mike Tyson sem találkozna velük szívesen. A lehető legrosszabb gonoszt testesítik meg. A baj az, hogy a 94 perces játékidőnek talán ha az ötödét a vásznon töltik, akkor már túloztam. Ugyanis számomra hiányzott az eredettörténetük, a tetteik, ahogyan újra és újra totális kínzásokban részesítik azokat a szerencsétleneket, akik kinyitják a kockát. A hatalmukat és gonoszságukat csupán elképzelni tudjuk - habár ez talán mindennél borzalmasabb (is) lehet - számomra mégis hiányzott az illusztráció.

Már több, mint egy hete megjelent a nagy sikerű American McGee's Alice folytatása, melyre csupán 11 évet kellett várni, de úgy tűnik, megérte. Az Alice Madness Returns rengeteg játszható órát és nem mindennapi kalandokat ígér, meg persze egy elborult, beteg világot, ahol a törékeny hősnő egy konyhakéssel és egy borslövő kézifegyverrel száll szembe az útját álló szörnyszülöttekkel. És ne búsuljon senki, mert aki lemaradt az első részről, most az is jól jár, ugyanis a csomag mindkét játékot tartalmazza, így bőven megéri az árát.

Hajtás után borító. 

Carl Jung és Sigmund Freid kapcsolata a téma. David Cronenberg a Gyilkos Ígéretek óta eléggé csöndben volt, azonban most olyan neveket szerzett meg az amúgy is érdekes felütésű filmhez, hogy ihaj: az X-men után Michael Fassbender egy sokkal komolyabb szerepben méretheti meg magát, mellette az egyre erőteljesebb színészi tehetséget felmutató Viggo Mortensen, és az örök francia profi Vincent Cassel. És akkor még a kétesélyes Keira Knightley. Ez mindenképp kötelező lesz.

Vader toboroz.

Kulcsfontosságú jelenettel indul a film: a frissen vásárolt marhacsordáját békésen terelgető Jed Coopert (Clint Eastwood) 9 lovas keríti körbe, majd kötéllel keresztülhurcolják egy tavon, hogy a túlparton felakasszák egy fára. A vád, hogy ellopta a csordát és megölte a tulajdonost. Jednek fogalma sincs, hogy miket hordanak össze, kap egy lehetőséget önmaga tisztázására, ám szerencsétlenségéből kifolyólag a története sántít, képtelen bizonyítani, hogy amit állít az nem hazugság. Lógnia kell. Tökéletesen illusztrálja a film, hogy az igazságszolgáltatás az emberhez méltó tárgyalástól fényévekre áll, az előítéletek által hozott döntések és az öncélú bíráskodás az uralkodó. Az igazság fehér vagy fekete, élet vagy halál. Ezt az alapfelállást igyekszik körüljárni a film, amit Jed sajátos módján kíván bemutatni, miután túléli saját akasztását és felcsípteti a seriff csillagot mellkasára. 9 ember, aki rossz döntést hozott felette: nekik bizony bűnhődniük kell.