Nemeskéri Attila és csapata nem hagyott minket cserben, a Swords pár hete megjelent második száma ugyanis nem csak a profi minőséget, hanem a füzetecske árát is megtartotta, ami különösen szívmelengető gesztus ezekben a súlyos kiadásokkal járó karácsonyi időkben. Az elvárásaim pedig az előző rész fényében egyáltalán nem voltak kicsik, de szerencsére ezúttal is teljes mértékben elégedettek lehetünk. Elérkezett hát a vacsora ideje, jó étvágyat kívánok hozzá!

Ahogy azt sejtettem, az első szám csupán egy lájtos kis bevezetés volt, és nem kellett sokat várni, hogy eldurvuljanak a dolgok, mert a múltkor megismert boszorkány máris akcióba lendült, hogy félelmetes szörnyseregének élén lerohanja a hatalmas ebédlőben vígan lakomázó királyi udvart. Artos herceg és a többi vendég azonban még csak nem is sejti, hogy hamarosan nem csupán a vacsorára felszolgált sült malacok lesznek halottak a teremben.

Legutóbb a véres harcokat hiányoltam – hát most kaptam belőle bőven, de még mindig úgy érzem, hogy ez a későbbiekben csak fokozódni fog. A sztori továbbra is nagyon lassan bontakozik ki, még mindig jóval több a kérdés, mint a válasz, szóval valószínűleg elég hosszú távra terveznek a fiúk, aminek mi csak örülhetünk, főleg ha tartani tudják a tendenciát, és egyre izgalmasabb részeket kapunk. És mivel több a harc, így értelemszerűen több a mozgásban ábrázolt karakter is, ezáltal pedig jóval dinamikusabb lett a képregény. A varázslatok és a különféle gonosz teremtmények pedig csak még érdekesebbé teszik a kaszabolást. A rajzokra továbbra sem lehet panasz, a mozdulatok kifejezőek, az arcok szépek, a boszorkány mimikája pedig kifejezetten jól sikerült.

Hogy ne csak a dicséreteket halmozzam, a szövegek időnként túlságosan mesterkéltek, elég furán hangzik például az, hogy „Nem vagy mulatságos”. Oké, értem én, hogy egy középkori fantasy-ben nem a gettószlenget fogják erőltetni, de azért egy picivel jobban kéne törekedni a természetességre. Egy szimpla „Nem vagy vicces” szerintem jelen esetben teljes mértékben megállta volna a helyét, de ha később kiderül, hogy ez a túlzott ékesszólás az adott karakter egy fontos jellemzője, akkor ezt visszavonom.  Ami viszont biztos, hogy aki begépelte a szövegeket, az igencsak hadilábon áll a vesszők elhelyezésével, mert míg egy-egy mondatban több is van a kelleténél, addig a felszólításokból rendszerint hiányoznak, ezeken kívül pedig egy-két gépelési hiba is befigyel. Szerencsére azonban ezek csak apró bakik, amiket könnyedén orvosolni lehet a következő részre.

Ami sokkal fontosabb, hogy a kedves készítőknek megint sikerült felcsigázniuk a folytatásra; a történet egyelőre izgi, a rajzok gyönyörűek, a szövegeken viszont még lehetne egy kicsit csiszolni, és persze a sűrűbb megjelenés se volna hátrány, de ne legyünk telhetetlenek, inkább örüljünk annak, hogy egyáltalán létezik ilyen érdekes és színvonalas hazai képregény.