Tény, hogy Hollywood az elmúlt jó néhány évben ötlettelenségbe, folytatások-előzmények fantáziátlan sorozatgyártásába, a vámpír és zombimítoszok mértéktelen, legtöbbször középszerű ismétlésébe torkollott. Egyre kevesebb az eredeti, egyre több a háromdésített buta, de látványos film. Sportfilmekben viszont az amerikai filmipar toppon van. 2008-ban Wrestler, 2010-ben Fighter, - most a Moneyball - és akkor elérkeztünk a Warriorhoz. A Warrior szolidan, de magában mosolyogva neveti ki a tinifilmszerű Never Back Down-t, hogy olyan brutális, nyers, kérges szívű realista sportfilmet tegyen le az asztalra, amiben még csak nem is a UFC van középpontban. Viszont ez a kevert harcművészet szolgál közös nevezőként. Olyan kommunikáció jön létre ezzel az erőszakos, véres, de tiszteletre méltó harcműfajjal, amelynek befejezése a legszilánkosabb hepiend, amit valaha sportfilmben láttam.
Tom Hardy úgy döntött csatlakozik Ryan Gosling mellé a "Hogyan váljunk pár éven belül a legminőségibb - és lassacskán a legkeresettebb - "A" listás színészekké" klubba. Itt egy Bronson, ott egy Eredet, amott (lassan) egy realista Batman-trilógia záróepizódja, de előtte itt van az egyik legfontosabb állomás. Tisztán SZÍNÉSZI szempontból. Joel Edgerton egyszerűen nagyszerű, a 70. életévét taposó Nick Nolte bámulatos mélységekből emelkedett fel színészi karrierje egyik - remélhetőleg nem utolsó - csúcspontjára, de Tom Hardy egészen mást művelt. Tom Hardy valami olyan megváltást keresett az egész film alatt, amit végül mi nézők kapunk meg tőle.
Brendan (Joel Edgerton) és Tommy (Tom Hardy) Conlon egykoron közös házban éltek, szerető testvérekként. Míg nem egy nap az állandóan lerészegedő apjuk (Nick Nolte) mellől az édesanyjuk úgy gondolta, hogy különválik. Megelégelte a piát, a szenvedést és a gyakran elcsattanó pofonokat sem tűrte tovább. A testvérpár szétszakadt: egyik ide, másik oda. Több, mint 10 év telik el, amikor Tommy hazatér apjához miután anyja elhunyt. Bunyózni akar és kell neki egy edző. Jelenleg nincs a földön lény, akit jobban gyűlölne a 2 éve egy kortyot sem ivó apjánál, de edzőként mindig is tisztelte - és hát kihozta belőle a maximumot. Brendan megházasodott, két kislány édesapja, tanárember. A fizetés viszont túl pitiáner, ahhoz az életvitelhez, amelyet szeretne fenntartani. Ezért koszos útszéli motelparkolóban szed össze pár száz dollárt mielőtt elveszik tőlük a házukat. De ez nem elég, újra harcolnia kell, ha megakarja tartani az otthonukat.
Gavin O'Connor harcba szőtt kálváriája a családról mesél, amely szétszakadt. Az apáról, aki mindent elvesztett, a két testvérről akik közül az egyik megállíthatatlan dühvel és gyűlölettel él, illetve a másikról, aki saját családját szeretné biztosítani, ha a régi már gyerekkorában odalett. Karakterábrázolása életszerű és ösztönös, de valójában az igazi érdem egyértelműen a főszereplő hármasé.
A Warrior harcjelenetei önmagukért beszélnek: realista, lecsupaszított ember-ember elleni küzdelem, felesleges bohóckodás vagy illúziókeltő hatásvadászat nélkül. A fináléhoz vezető út dinamikusan mesél, egy percre sem lankad, egybeolvasztja három ember drámáját, hogy aztán katartikus végjátékban érjen véget. Giccs nélkül, szerényen, de őszintén szól, olyan húrokat pendít, hogy egy pillanatra megfeledkezünk a harcról, s csak a családot látjuk. Tom Hardy jutalomjátéka tiszta és emberien explicit, amelyhez a két másik színész a legméltóbb módon asszisztál. Gavin O'Connor drámájának végjátéka úgy megríkat, mint egy naiv kisgyereket - és ebben semmi szégyelnivaló nincs.
Az idei mezőnyre durván rálicitál - és bár korai kijelentésekbe még nem bocsátkoznék -, de a Warrior az év sportfilmje címet mindenképp kivívta - az év filmje innen már csak egy lépés. Zseniális! 9/10
