Engedd el! / Rabbit Hole (2010)
Nicole Kidman és Aaron Eckhart elvesztik a mindössze néhány éves kisfiukat egy baleset következtében. Egyikük egy segélycsoportban keresi a vigaszt, míg a másikuk egy képregényrajzoló középiskolás sráccal beszélget. Kifordulnak, megcsömörlenek a gyász súlya alatt. A film felvonultat mindent, amit ilyen témában szokás: a rokoni szálakat, az összehasonlítást, a kínos párbeszédeket, amelyeknek jobbára mindig bocsánatkérés a vége. A két főszereplő végig remekel, ahogyan a meggyötört szülőket alakítva próbálnak kimászni abból az óriási gyászból, emlékekből és ragaszkodásból, ami folyamatosan őrli a lelküket. És ahogyan szépen lassan kezdik belátni hibáikat, úgy alakul ki újra a kettejük közti szeretet, egy olyan kapcsolat, amely nem kizárólag a másik fél hibáztatására és megóvására koncentrál. A klisék ebben a témában igencsak végesek, és a film fel is használja a legtöbbjüket, de a végkicsengés energikusságától - néhány vontatott részt leszámítva - kiváló dráma kerekedik ki a végére. Fájdalmas, szívszorító, de messze nem a szentimentális mivoltra játszik rá alattomosan. És ez jó. 7/10
Másnaposok 2. / The Hangover 2 (2011)
Újrahasznosítás. Hollywoodnak ez nagyon megy, kifejezetten szeretik csinálni, pláne ha az első rész közönségsiker volt. Csakhogy itt az, hogy a forgatókönyvhöz alig mertek hozzá nyúlni, olyan vulgáris, önismétlő, és büdös izzadtságszagú poénokat szült, hogy nem győzzük légfrissítővel. Pedig egészen jól indul: nosztalgikus visszautalások az első részre, egy-két jó helyen elszórt poén a már ismert karakterek szájából. Aztán egyszer csak Csáu (vagy hogy a tökömbe ejtik), kis pöccsel és undorító szinkronnal kikergeti a világból a nézőket. Galifianakis amennyire jól szuperált, idióta gyökérként az első részben, annyira tapló, unalmas és semmilyen a másodikban - a nevetséges majomdráma nem vicces, hanem szánalmas. Viszont a meditációs visszaemlékezés pazar megoldás - szinte az egyetlen értékelhető új elem a folytatásban. A nevetés mérsékelt, a poénok néhol elnagyoltak, erőltetettek, a sztori meg ugyanaz - egyetértek Jones-al, ez így nem pálya. Szerencse, hogy Bradley Cooper itt van. A film legnagyobb rejtélye egyébként nem az, hogy hova tűnt a menyasszony kisöccse, hanem, hogy Justin Bartha mi a szart keres benne? 6/10
A majmok bolygója: Lázadás / Rise of the planet of the apes (2011)
A CGi majom legyőzi az embert. Ezzel a tömör mondattal összefoglalható Rupert Wyatt egész estés előzményfilmje, és ez még csak nem is ledegradálás. Ugyanis ki a fene várna többet egy fakóra koptatott frencsájz újbóli feldolgozásánál, mint egy langyosan semmilyen látványfilmet, amely a Transformers legjobb részének minden erényét magán hordozva is csak gyengélkedő középszer lehet. Elég sanszos, hogy senki, én meg aztán pláne nem. Szóval az első mondatra visszatérve a CGi majom azért győz elsősorban, mert érez, mert emberi, mert empatikusságot keres a nézővel és mert olyan gyönyörűen kivitelezett, hogy a pofád leesik - akadnak mozgásbéli hibái, de könnyen feledhetőek. Az emberformák pedig totál érdektelenül tengődnek a vásznon, hogy a CGi majomnak legyen hol és valakik közt felnőnie. James Franco most az érdektelenség és a dögunalom sziklája közé ragadt be, ahonnét képtelen kivágni magát. Az egyetlen dicsérhető színész az John Lithgow, aki az Alzheimer-kóros apát hozza meggyőzően. De igazából tök mindegy, hogy a színészek java gyenge, hogy a sztori a fordulatos jelzővel nem büszkélkedhet és az is, hogy pofátlanul ágyaz meg a következő leforgatásra váró epizódnak, mert Caesar minden fajtársával együtt rak elénk egy olyan akciódrámát, ahol nem az embernek fogunk drukkolni. Tele van szívvel, érzelemittas és olyannyira megkapó, hogy csak imádni lehet. Az akciójelenetek dinamikusak - és egy cseppet sem zavaró, hogy kevés van belőlük - a finálé pedig egyenesen közelít a grandiózushoz és csak azért marad el tőle, mert valahol le kellett lőni a sztorit, hogy a kontinuitás lehetőségét biztosítsák. Sosem voltam Majmok Bolygója rajongó, most sem leszek, de ez profi munka. 8/10